Kitalált csaták

Kitalált csaták

Kitalált csaták 63

A déli nép 2. rész

2019. május 20. - Elessar18

maxresdefault_20.jpg

  Dor-en-ernil* földjén már nem a Gondoriak taposták a virágokat, Harad füstösképű népe járta a környéket, és állatai legelték réteit. Hazim egy rokona Rhasid vezette népe embereit. Át akartak jutni Tarnost hegyén azon a hegyen, ahol később a hires 29-es zászlóalj épít magának erődöt.

  Rhasid a seregek szétvállása óta, nem kapott hirt Hazimról, most azonban egy Hollót látott meg ahogyan sátra tetején károgott. Lábán egy üzenetettel. Az állat mit sem törödve a lassan közelítő Rhasiddal, nyugodtan tollászkodott. Majd miután érezte, hogy lábán enyhül a teher, dolga végeztével már szállt is tova. Még ő sem tudta pontosan hová tartanak, csak azt a parancsot kapta, hogy amilyen mélyen csak tudnak, hatoljanak be gondor földjére. Eddig ezt ellenállás nélkül tették, de sejteni lehetett, hogy már tudnak a behatolásról, főleg azok után, hogy Pelargir is elesett. Minden esetre, ha holnap ismét útra kelnek, Tarnostban hagynak egy kisebb helyőrséget, akik még útóvédnek is jók lehetnek, ha egy hatalmasabb ellenséges sereggel hozza őket össze a sors, és Harad fő serege visszavonul, amíg ők feltarják a Gondoriakat.

  El is fogtak másnap két könnyűlovast. Nem kellett sokat győzködniük őket, elég volt hadiszörnyekkel rájuk ijeszteni és hűségük vagy titoktartásuk fajtájuk iránt, szertefoszlott. Most már a táborba mindenki tudta, hogy Gondor még mindig nem adta fel. Egyszerűen csak annyi, hogy hatalmas föld az övék és idő kell, hozzá, még sereget gyűjtenek és megtalálják az ellenséget.


-Merre?-rángatta meg Rhasid az egyiket, bár ő is jól tudta, hogy Ethiring erődje van legközelebb, északra, egy gázló után szintén egy hegynyúlványon. A két lovast természetesen kivégezték, még csak az kellett volna, hogy hírét vigyék számukról és felszereltségükkel.

  Gondor egy Hirvegil nevű kapitány küldött az Ethiringi helyőrséggel, egyenest Tarnostba. A nyugati emberek megállás nélkül, alig fél nappal az felderítőik után meg is érkeztek. Tarnost magasából akárki kiszúrhatta volna őket. A fénylő ezüstpáncélos katonákat, rendezett sorokban. Csakhogy azokban a hegyekben senki sem volt. A sor élén haladó lovak pedig egyre feszültebbek lettek. Néhányuk már tovább sem akart menni amikor az útmelletti egyik fáról két fiatalember zuhant alá, kötéllel a nyakukban. Már rég halottak lehettek. A homlokukra gúnyból egy fát rajzoltak a saját vérükkel.


-Vágjatok le!-súgta halkan Hirvegil két társának. Lándzsások kerülték meg két oldalról a vezéreket és zárták körbe a fát, minden irányból védelmet nyújtva az álló sereg fejének. Tekintetük fegyvereinek hegyein túlra mutattak. Egyikük sem hagyta el a kör-alakzatot, Hirvegil és a vezérek pedig óvatosan a vállukra vették társaik hulláit. Elhatározásuk szerint itt fogják őket eltemetni a fák tövében.

  Megadták nekik a végtisztességet, ezek után pedig egy lény jelent meg előttük a földes, poros úton. A gondoriakat a nap vakította el, nem látták jól az állatot. Nagy volt és morogva kaparta a port lábával, mielőtt megindult az emberek felé. Súlyához képest elég gyorsan közeledett. Közelebbről pedig észrevehetővé váltak szarvai és gonosz tekintete. Ide a lándzsafal nem volt elég és Gondor nyilai is javarészt hatástalanok voltak nála. Hirvegil a szökőkút őreinek parancsolta, hogy állítsák meg a szörnyet. A fellegvár szökőkútjának őrei, némán teljesítették a parancsot. Fekete palástjukkal a földet söpörték, szárnyas sisakjaikkal egyszerre keltettek félelmet, gyönyört és tiszteletet ellenségeikben. Az orszarvú, már majdnem elérte őket, de megtorpant. Nem volt annyi esze, hogy felfogja mi az a háború, de tudta, hogy a két sorban felé meredező, legalább három ember hosszú lándzsák és a mögöttük álló néma és hideg tekintetű emberek az ő vastag bőrét és kijukasztják, ha kell. Idegesen fel-alá járkált előttük, orrával és lábával tovább kavarva az út porát. Hirvegil emberei mutogatni kezdtek az állat mögé, ahol maga a kapitány is hasonló lényeket vélt felfedezni. Vaskos, dühös lényeket haradi fenevad mesterekkel a nyergükben. Gyorsan trappolva rontottak a nyugatiaknak és nem álltak meg.


-Szorosan zár!!


  Az őrök egymásnak vetették vállukat, egy légy nem férhetett el köztük, markuk kifehéredett fegyverük szorításától, amikor a szörnyek betörtek közéjük. A csatatérré változott útszakasz néhány percen belül mgváltozott. Gondoriak bátran küzdöttek az orszarvúak tetemei közt a haradi gyalogsággal. A bolondok nem viseltek páncélt, az íjak is tizedelték őket, viszont nagy hullámokban érkeztek a lándzsásaik és a hadoszlopaik. Újabbnál újabb egységek csatlakoztak a harcokhoz, gondor pedig hasonlóképp, küldte harcba tartalékait. Hirvegilt két haradi is kinézte magának, mikor az egyik orrszarvújuk, eki már a saját embereit is taposta, közéjük rontott. Nem látott jól, egyik szeméből egy törött penge állt ki. A kapitány habozás nélkül egy lossarnachi fejszéjével vágta szemközön a vadat, aki megadta magát a csapásnak. Hirvegil dobbantott egyett ellenfelei felé, akik a látottak után inkább mással próbáltak szerencsét.

  Háta mögött egy Hashari várta, türelmesen. Pengéi most oltották ki az egyik vezér életét. Szembenézett Hirvegillel, miközben pengéit beszorítva két hónalja közé, gazdája letisztította őket a vérből. Megforgatta őket, majd jobbról- balról erős, gyors csapásokat vitt be a bérgyilkosnak. Csak fárasztották egymást, amíg Hirvegil lándzsáját darabokra vágták, őt pedig melkason rúgtak és a porba zuhant. Szerencséjére egy gondori lovas gázolta el, majd vágta le a fejét.

  Ugyanebben a pillanatban valahogyan a nyugathoniak háta mögé került két pihent egység. Későn vették észre, de Hirvegil és emberei tudták, hogy nem fogják állni a sarat még néhány Kígyó gárda és Trollember ellen. A kapitány azonnal felszállt embere mellé a lovára és a seregét, vagy ami maradt belőle, még mielőtt bekerítették volna őket, kivezényelte a csatamezőről. A haradiak gúnyos kacaját és egekbe törő éljenzését halhatták maguk mögött. Rhasid egy Olifánton lovagolva ért be a csata végére.


-Emberek, gondort legyőztük, de hagytátok, hogy fél sereggel és még egy élő Kapitánnyal elmeneküljenek. Esélyt adtatok nekik, hogy rendezzék soraikat fafejű banda. Most vissza Tarnost hegyére!


  Másnap folytatták az útjukat északra. Hirvegil nyomát követték. Rhasid mindennél jobban le akart számolni ellenfelével. Városról városra, erődről erődre üldözték. Elősször Eithiring esett el, majd Calembel. Mikor itt is végeztek, haladtak volna tovább, de egy kisebb folyó a Ciril állta útjukat. Nem tudtak átkelni rajta. A néhány ember aki biztonságosnak vélte, az halálra égett, a híddal együtt. A Gondoriak által hátrahagyott Ithillaiai kószák vesszői még jobban lassították őket. A lovasok sem bírtak velük. A hegyvidékes terep még a kígyó gárda lovasainak sem volt egyszerű. Megpróbálták megölni őket, de egy sem tért vissza közölük, mindet levadászták. Hirvegil értesült minderről és reményedett, hogy lesz még egy kis ideje mielőtt újra összecsapnának. Lesz még egy kis ideje embereket toborozni maga köré.


  Ismét a később érkezett Rhasid oldotta meg a helyzetet. A nagy állatot egyenest belevezette a hideg vízbe és néhány perc múlva sikerült elállnia az áradást. Sáros lábbal ugyan, de sikerült mindenkinek felsorakoznia a Ciril másik oldalán. Az ellenség már Lamedon földjét tapodta. Az áradat hangoasan zúgva folyt tovább, ahogy az Olifánt lassan, reszketve, de felkeltt és kimászott a partra. A hideg víz nem tett jót vele. Ezt egy nagy tüsszentéssel is igazolta. De még élt, és ez jó hír volt számára és a serege számára is.


-Mi van előttünk? Ellenség?


-Bizonyosan uram. Ellenség vesz körül minket mindenhonnan. De egyenlőre a sötétben tapogatózunk. Azok a mocskok megölték az összes felderítőnket.


  Közel van már a végső ütközet és a Haradiak lassan meneteltek felé. A katonák fáradtak voltak és nem tudták hová tartanak. Néhány nyomolvasójuk is csak annyira értették a dolgukat, hogy a visszavonuló Hirvegil seregének a nyomában maradjanak.


-Á... állj!- lendítete fel a kardját fáradtan Rhasid. A déliek lerogytak, az Olifántot orvosok kezelték. Másnap reggel az esti köd eloszlott, és tovább indultak. Lábuk alatt a talaj lassan emelkedett és bal oldalról egyre közeledett a hegység. Gondor katonái, valahol előttük gyülekeztek, és ők már tudtak róluk. Hirvegilnek sikerült a morthond fólyóvidékről és a Zöld hegyekből harcosokat kérni akik időben meg is érkeztek. Kora reggel megparancsolta nekik, hogy gyűjtsenek rőzsét és rakják le a Tarlang szoros két végére, ezzel is védeni akarták az itt felsorakozott Gondori hadsereg szárnyait. Harad sokkal több emberrel rendelkezett, és bár fáradtak voltak a hosszú meneteléstől, hajtotta őket az előző győzelem sikere. Az Olifántot borral itatták meg ezért félelem nélkül bandukolt, Rhasid pedig a hátáról irányította a seregét.


-Uram! Készen állunk!


-Helyes fiam-bólogatott Hirvegil, mert már itt vannak.


  Az Olifánt hatalmasat morgott, Rhasid mellett pedig ott lobogott a vörös zászlón a fekete vipera. Elhadart egy imát a maguk nyelvén, majd rohamra szólította harcosait. A Hasharik bátran futottak, fekete palástjuk lobogott utánnuk, két pengéjükön az erős napfény verődött vissza. Fürge lábaikon hamar a szorosnál teremtek, míg társaik csak lépésben haladtak felfelé, ők már a gondori pajzsokat ostromolták.

  A nyugathoni emberek nekifeszültek az ellenséges hullámnak. Lándzsáik ki-be jártak pajzsaik közt, ahogy sorra ölték le a bérgyilkos Hasharikat. A haradi harcosok megmászták a pajzsokat, most már teljes sereggel feszültek a gondoriaknak. Morthond íjászai akik hátrább helyezkedtek el, most már megtalálták a megfelelő célpontokat. Egymás után hagyták el a veszzők, Gondor egyik legjobb íjászainak húrjait. Akik átjutottak, azokat a második sor ölte meg.

  Amit földrengésnek véltek, azok az Olifánt léptei voltak. A haradi harcosok félreálltak az útjából, Hirvegil pedig visszavonulót fújt, befelé a szorosba. Az óriáselefánt alig bírta követni őket, majd az utolsót lépte. Egy vermet ástak elé, amin az emberek még biztonságosan átkelhettek de őt már nem bírták el. Vastag bőrét hegyes karók szúrták át. Az állat tehetetlenségében a halálba rántotta gazdáját Rhasidot is és még egy féltucat embert, kik vérszemet kapva rontottak volna a gondoriaknak.


-Előre! Númenorért!


Hirvegil pajzsot és kardot ragadott, öles léptekkel rohant az Olifánt hátára, hogy kettéhasítsa a haradi zászlót. Majd figyelme rémülté vált ellenségre korlátozódott. Rövid ordítással a tömegbe ugrott és kétélű kardjával hasogatta az ellent, mint más a tüzifát. Erős pajzsán és páncélján senki még egy karcolást sem ejtett. Mikor pedig a többség úgy vélte inkább fut az életéért, ugyanazt a taktikát alkalmazta, mint Rhasid az előző csatájukban. Pihent egységek várták őket a szoros szájánál és élve senkit sem hagytak eltávozni. A déli nép ezen hadjárata csúfos kudarcot vallott, mert egy hadvezér túlságosan hitt emberei létszámában és erejében.

Dor-en-ernil= a herceg földje

Kitalált csaták 61

Thorongil és a keletlakók

hqdefault.jpg

Egy hét telt el a csata óta és Aragorn fáradtan, de emlékekkel teli folytatta útját. Átkelt a nőszirom folyón. azokon a rögökön lépdelt, ahol oly sok éve ősét, Isildurdt, Elendil fiát és seregét legyűrte a túlerő, bár sok mocskot levágtak. Átkelt a nagy folyón is, az Anduinon, fent a régi gázlónál, innen keletre vezetett az utam, az erdőtündék kísérték lépteimet, majd lovasokkal vezettek végig, királyságukon. Talán már feljött az új hold is, mikor újra emberekkel találkozhatott. Este érte el a hosszú tavat és Esgaroth városát. De senki még csak észre sem vette az idegent. Minden irányból katonák masíroztak a főtér és a piac felé. Ő is velük tartott, hogy kiderítse, mi folyik itten. Együtt haladt a tóvárosi lándzsásokkal, Bardfi alabárdosokkal, Girion paladinjaival, egyenest a város urának színe elé.
-Katonák! Tóváros reménye! Rhúnföld keletlakó barbárjai offenzívát indítottak egész észak-Rhowanion ellen. A ti feladatok, hogy útjukat álljátok. Harcba! Győzedelmeskedjetek!
Az éljenző harcosok tömegén Aragorn csak nehezen tudta átverekednie magát, de végre felfigyeltek rá. két őr állította meg, közvetlen az Úr emelvénye előtt. 
-Uram, szólhatnék?
A mester helyeslően bólintott.
-Hová tart a sereged? Csatlakoznék!
-Bocsáss meg, ha nem áll módomban válaszolni, minden idegennek.
-Thorongil a nevem, nagyuram- vágta rá Aragorn.
-Á, a csillagos sas. Te lennél az? Kardod sokat szolgált már Rohanban, Gondorban és messze földön is.
-És most a ti oldalatokon harcolnék szívesen.
Aragorn megkapta a tóvárosiak páncélját, de kardját, atyái kardját továbbra is magánál hordta. Tisztán emlékezett arra a napra, mikor a kikötőbe igyekeztek. Törpök masíroztak a Vasdombokból, talpig acélban, hogy csatlakozzanak a harcokhoz. Beszaálltak a hajókba és bárkákba, a vitorlákat a szél dagasztotta. A Celdiun,* nevéhez hűen gyorsan vitte utasait vizein. Egy óra sem kellett és középső Rhowanion földjein voltak. Vizes bakancsok csattantak a kavicsos partokon. AZ Emberek délebbre szálltak ki, Aragorn, pedig a Parancsnokkal tárgyalt a helyzetükről. Vadonföldön voltak. De itt rajtuk kívül nem volt senki, csak a dombok, erdőkkel és madarakkal. 
-A hadigépeket is szedjétek le!- intett a parancsnok a hajók felé.
A kerekeken csikorgó katapultokhoz legalább húsz ember kellett, de most már ezek is ott tornyosultak a katonák fölé. 
-Csak arra emlékszem-mondta Aragorn-,hogy nem telt bele sok idő, de ti már lesben álltatok a dombokon. Íjászaitok válogatás nélkül lőttek, mindenkit. A csónakból megismert barátom is halálos sebet kapott. Miután a törpökkel elveszett minden kapcsolatunk, de úgy sejtem rájuk is hasonló sors várt, lovasokat zúditottál ránk és hiába volt az északiak pajzsfala, ti megtörtétek. Tűzgolyók rengették meg a földet, embereid pedig visszavonultak. Egy időre. 
-Csak azért, hogy rendezzem őket és egyesüljenek a gyalogosokkal-válaszolta-Rhún királya a börtön sötétjéből.
-Igen! Utánna szabadult el a pokol.Sok embereddel végeztem. Kardom acélja vágott húst és acélt is.Utolsó emlékem, hogy keresztülszúrod a parancsnokot, aki még nálam is jobb harcos volt. Kersztül döfted, és én nem tudtam segíteni, mert leütöttek. Azt hittem meghaltam.
-De életben vagy!
-Miért?-kérdezett vissza hősünk.
-Nagy harcos vagy! És nem tartozol közéjük! Te nyugathoni ember vagy. Nem tagadom volt összetűzés népink között, nem egyszer. De ezt eltekintve, nem akarlak megölni. Inkább csatlakozz! 
-Nem!
-Talán azt kérem tőled, hogy sajátjaidat öld? Khand a mi igazi ellenségünk, kik még nem kötöttek szövetséget Szauron urunkkal. Hisz láthattad, az északi népeket légypiszokként töröljük el. Azt kérem tőled, hogy Gondor ellenségeit írtsd!
-És ha megteszem? Utánna mi lesz?
-Természetesen elengedlek. És jutalmat kapsz szolgálataidért.-mondta  a király és még a börtönből távozva hozzátette:- gondolkodj, holnap hajnalban indulunk.
Mint minden reggel, a maiban is megvolt a gyönyör és a lehetőség, hogy egy jobb napra virrad a nép. A király a lécsőjén állva nézte, ahogy emberei gyülekeznek. Csillogó arany és barna páncéljaik még a napot is elvakították. A király jólesően szemlélődött, egy szaladt vele szembe, fel a lépcsőn és térdrerogyott.
-Hatalmas sárkány! A kovács elkészült.
A fiú egy egyélű kardot nyújtott át, egy szép aranysárkány markolattal és egy mégszebb vörös selyemmel a végén. Éles, rendkívül könnyű és gyors is volt.
-Tegyétek fel a lovamra a lándzsám mellé!-rendelkezett, majd miután a fiú távozott ismét megszólalt.
-Nos?-szavait ezúttal a háta mögött álló Thorongilhoz intézte.
-Átgondoltam a dolgot, s bár nincsen ínyemre, de legyen. Segítek nektek, de utánna elmegyek és soha többé nem jövök vissza.
Éles fütty hallatszott, az előbbi fiú pedeig egy gyönyörű, fiatal ménnel tért vissza, méghozzá teljes gondori díszben, fekete ruhával és ezüst páncéllal, na meg természetesen a fehér fa ragyogta körbe az állatot.
-Ez külön neked készítettük-mondta a király, aki még tegnap biztosa vette, hogy Aragorn, mint egy vérbeli harcos, nem fogja visszautásítani az ajánlatát.
-Indulhatunk felség!
A lovasok kezdték meg a sort és a gyalogság zárta. Még keletebbre mentek mint ameddig egyetlen nyugati vagy északi ember is valaha almerézkedett volna. Erre voltak a kelet nagy törpkirályságai is, még Khandon túl. Rhún királyának viszont csak Khand seregét kellett megtalálnia. Felszállt a nap a víz pedig fogyott, s a környéken egy tó sem. Mikor megtörtént a baj és elfogyott az utolsó csepp víz is, egyre többen kezdtek mindenféle hallucinációkat látni és a sereg megtörte a menetoszlopot és mindenki a saját káprázat után indult. A király Aragornt kérte meg, hogy néhány embere segítségével terelje vissza a tévelyedt lelkeket.
-Itt kell megállnunk! Ebben a pusztaságban csakis ők találhatnak ránk. Viszont ha holnap nem kerül sor harcra, akkor az egész utunk értelmetlenné vállik és mind itt fogunk szomjan veszni.
Thorongil sokkal tapasztaltabb harcos és ember is volt a fiatal királynál. Jó tanácsadónak bizonyult, mikor egy szekértábor megípétését javasolta nekik. Erős és gyorsan összetákolható szerkezet volt ez. A hatalmas szekértábor inkább egy vár volt már, a szekerekből kiálló lándzsák miatt. A lovakat kikötték és árnyékot építettek feléjük. A sátrakban az emberek kerestek menedéket, mikor egy kisebb homokvihar is átsöpört a területen. A vihar azonban nem természetes úton keletkezett. Két közelgő, nomád Khandi sereg kavarta. És végül már Thorongil is látta őket, elhitte a király szavait. Rhún lovassága a királlyal egyből kivonult a szekérvár nyugati részén, mert Khand serege a keleti oldalról jött, hogy ők majd segíteni tudnak a kellő időben. A váron belüli parancsnokságot Aragorn vette át, mikor pedig a lovasíjászok nagy rikoltozás közepette megindultak, A harcosokat a vár falához küldte, fegyvereiket kidugták a réseken, és miután elegendő lovas esett el, nem merészkedtek soha többé ilyen közel a falakhoz. Thorongil megállás nélkül járta körbe a falakat és minden elesett helyébe egy másik katonát állított. A sárkány számszeríjászokat pedig pontos célzásra biztosította. Egy nomád íjász lova hirtelen túl sok nyilat kapott és nekiesett a falnak, ami betörte azt egy helyen.
-Hozzatok ide támfát gyorsan!! Loke-Scion Rim* helyetekre!
Khad serege ekkor megfordította a lovait és visszatért a fősereghez. Thorongil félretolta az embereit, hogy a réseken keresztül kinézhessen. A feszültség tapintható volt. Messze előttük, mindenki villanásokat látott, majd hatalmas robbanással darbokra tört a fal egy nagy része. Thorongil még jó néhány emberrel együtt, pont a becsapódási helyen volt és az ereje jó pár méterre lökte őket. MIelőtt még felocsúdott volna a Khandiak sorozatlövőétől, azok már meg is indultak, lovasok és gyalogosok egyaránt. Hősünk köhögve kelt fel a földről és egyből tudta, nincs mit tennie a pikások úgysem érnek időben ide, őt pedig úgy sodorja el a túlerő, mint a szél a falevelet. Ahogy már karnyújtásnyira volt az ellenség Aragorn, egy buzogánnyal a kezében ordítva próbált erőt venni magán és nem is akart gyáván meghallni, amikor olyan történt amire egyik fél sem számított. A rohamozókba két oldalról a király lovasai csapódtak. Rettenetes felfordulás, halálhörgés és lónyerítés lett belőle hirtelen. A király lándzsája eltört, de kezdtek megfutni a khandi lovasok is. Ekkor ütötte át egy eltévedt vessző és ütötte át a koponyáját. A sereg vezető nélkül maradt a lovasokat pedig egyenként lőtték le, mielőtt visszajuthattak volna a biztonságot nyújtó szekérvárba. Most már Thorongilon volt a sor, ő vezette csatába Rhúnt. Kiásták magukat a lovak teteme alól és rohamra vezette a gyalogságot. Hősiesen harcolt, de ostobán, hiába a sok évnyi tapasztalat. Egy lovas nép ellen nyílt terepen nem volt sok esélyük. Csak addig értek el sikereket, ameddig alakzatuk zárt volt, miután nuradi*szablyások és a lándzsa testvérisége meg nem bontották őket. Hamar körbevették őket és mind nyilakkal a testükbe zuhantak össze. A khandi gyalogságról már nem is beszélve. Thorongilt már nem kötötte az eskü, nem volt mit tennie, mint mentenie a bőrét. Utoljára még hátranézett, ahogy az utolsó embereket is lemészárolták, ő pedig megsarkantyúzta a kapott lovát. Messze út állt előtte, hiszen befejezte a kalandokat és Völgyzugolyt jelölte meg uticéljául.

Celduin=Sebes folyó
Loke-Scion Rim=az arany sereg lándzsásai
Nurad= Mordortól keletre fekvő területek egyike

 

A 7. Évad tartalmából

Kezdés tavasszal

darek-zabrocki-asalto-a-cair-andros.jpg

1,Thorongil és a keletlakók

Az ifjú Aragorn kalandjai folytatódnak, ezúttal egy ismeretlen néppel. 

2, Enedwaith klánjai

Sok ezer év óta újból megválasztottak a klánok hadvezeret. Tremac háborúba vezeti népet. 

3, A déli nép 2. rész

Harad serege bevette Pelargirt, de többet akarnak, több földet. Egészen Gondor sziveig hatolnak. 

4, Dorwinion völgye

A Rhun tenger mellett terül el Középfölde legszebb borvidéke. Sok éven az élnek már elnyomásban, de ennek vége. Itt az ideje fellázadni Rhún ellen. 

5, Az első vezér

Arthedain is oda, az utolsó király fia Aranarth meg életben van, mikor megérkezikba segítség. Ő most népe jövője. 

6, Az emberek összefognak 2. rész

A 29-es zászlóalj Rohan népével együtt berendezkedik Edoras védelmére. 

7, Angmar romjai

Az északi Bolg győzelmet aratott a lindoni tündék felett, most új seregével többet akar. 

8, Orthanc farkasai

Szaruman felrúgta az egységét a Ködhegység parancsnokával, aki most igényt tart Vasudvarra is. 

9, Együtt, erősen!

Arnor utolsó királyának 3 fia született, kik három részre osztották királyságát. Az állandó összetűzések közepette az ellenség ereje egyre nőtt. Rhudaurt hirtelen támadás éri. 

10, A lovasurak haragja 3. rész

Fengel fiai bevették a rhúni várost, de még meg is kell tartaniuk, mert a megvert ellenség, újult erővel készül visszatérni. 

Kitalált csaták 60

A Nagy Ostrom

maxresdefault_19.jpg

 

Ismét elérkeztünk egy évadzáró csatához, ezúttal már a hatodikhoz, ami azt jelenti, hogy már sok bejegyzést osztottam meg olvasóimnak, de még nincs vége. Ezúttal egy olyan évadzáró epizódot akarok megírni, ami brutális, összetett és tartalmas párbeszédekben. Kezdjük tehát:

 

Earnur, Gondor utolsó királya ez év tavaszán lovagolt vissza és érkezett meg Minash Tirithbe, seregével együtt. Arthedain királysága elbukott, de előtte még arattak egy utolsó győzelmet és Earnur segítségére volt ebben a déli seregekkel, csakúgy, mint Glorfindel és Elrond a völgyzugolyi seregekkel. Arthedain utolsó királya már meghalt és az első Dúnadan vezérrel karöltve űzték vissza a Boszorkányurat Angmarba. Aranarth tehát északon maradt, népe maradékával, Earnur pedig megtért a győztes seregével Gondorba. Az őrök már távolról kiszúrták a királyt és kinyitották a kapukat. Hatalmas fekete ménje elérte a bejáratott és azonnal megszólaltak a kürtök és a város népe hatalmas üdvrivalgásba tört ki. Éljeneztek, rózsákat és egyéb szép virágokat dobáltak a katonákra, vagy esetleg megveregették a bátor harcosok vállát, hátát. Earnur dicsőségesen vonult a menetoszlop élén és integetett népének, hisz szerette őket, ahogy a nép is királyukat. Fejét hol jobbra, hol balra fordított és fogadta a köszönetüket intéssel, mosollyal vagy bólintással. A nagy tömegben egyszer csak egy hangosabb és ismerősebb hang szólította, méghozzá a saját tulajdon nevén. Aztán egyből észre is vette őt. Mardil lovagolt elé, kíséretével egyenest a fellegvárból. Mardil volt a király helytartója, míg a király épp a birodalom fontos dolgait intézte.

-Királyom!- bólintott Mardil -üdvözlünk itthon. Úgy látom a Nazgúlok urát újra sikerült legyőzni.

-Igen, szerencsések voltunk, de északi testvéreinkről ez nem mondható el.

-Sejthető volt, hogy Arthedain is el fog esni, csakúgy mint előtte Arnor többi része is-mondta szomorúan Mardil.

-Ám reményük és erejük egy része még megmaradt, mert egy erőskezű vezért tudhatnak az élükön, Aranarth a neve.

-Arvedui király legidősebb fia? Én is úgy hallottam, hogy nagy harcos hírében áll.

-Ám lehet az ember akármilyen vitéz a csatában, ha Angmar ereje újraéled és elég lesz hozzá akkor egy erősebb sereg és az emberek maradéka is elhullik mind egy szálig. Semmivé foszlik az egykor büszke királyság.-fejezte be végül a király a társalgást.

Ahogy imigyen társalogtak, észre sem vették, hogy felértek egyenest a Fellegvár szintjére és már csak ketten lovagolnak tovább, ahogy átléptettek a szökőkút őrei közt és lovaikról a fehér fa előtt szálltak le. Két apród sietett aki elvezette a hátasokat. A király és helytartója nyugodt léptekkel léptek át a fellegvár küszöbén és méltóságteljesen végigvonultak a hosszú csarnokon. Earnur a trónszéke felé magasodott és kezébe fogta a több mint egy éve levett koronáját, félredobta palástját, majd leült. A trónra, egy pár fokból álló lépcsősor vezetett fel és a lépcsősor alatt foglalt helyett, balra, a helytartó széke. Mindketten kifújták magukat, aztán Earnur intett az őröknek, hogy nyithassák az ajtókat, a város népe pedig beáramlott rajta, hogy mindegyikük ügyei és bajai felett ítélkezhessenek. Voltak akik egészen Gondor nyugati határáról jöttek ide, hogy a király döntsön egy vitás földkérdés ügyben, mások pedig másban kértek segítséget, aztán a hátsó sorokból katonák tűntek elő, nagyjából 10-en lehettek. Lökdösődve utat törtek maguknak egyenest az első sorba. Vezetőjük sietősen leborult Earnur elé, levett sisakját hóna alá kapva szólt.

-Királyom! Helytartó!

-Mégis, hogy mered katona, hogy csak úgy előbbre valónak helyezed a saját ügyeidet a többiekénél.

-Uram a nevem Hirvegil kapitány, embereimmel a keleti határvidékről érkeztem, és nagy vész közeledik Gondor felé, láttam a két szememmel.

Az eddig zajongó tömegek, egy pillanat alatt elhallgattak, és lélegzetüket is visszafojtva hallgatták a kapitány és a király párbeszédét.

-Mond hát ember mi az a veszedelem amit említesz-kérdezte a helytartó.

-Szíves engedelmeddel uram és felségem kivontam a Rhúnban állomásozó seregünket, miután kétszer is vereséget mértek ránk a Keletlakók hada, aztán egyesülve Khand és Harad seregével, egészen Osgliathig űztek minket.

-MI? Egy hármas sereg egészen a volt fővárosunkig jutott és senki sem hozott hírt róla. Azonnal eredj és toborozz hadsereget.-csattant fel a király. Emberek nyugodjatok meg minden rendben lesz-mondta és kiviharzott a fellegvárból. 10 perc elteltével máris lejutott a legalsó szintre, közben Hirvegil is csatlakozott hozzá, és zászlaja alá hívta Minas Tirith összes szintjének harcosait és követte a királyát fel a falakra. A főkapu előtt kettévált a seregük és felük-felük jobbra vagy balra ment, hogy feltöltse a hegységet (mely köré a város épült) félkörívben körbeölelő széles falat. Felért az első sor és feltöltöttek minden helyet. Szorosan a várfalhoz simultak, baljukat pajzsukon támasztották, jobbjukkal lándzsájukat markolták és szemeikkel a távolba meredtek. A lándzsások mögé állt a második sor, ők már lándzsa helyett kardot viseltek az oldalukon. Aztán ott voltak még leghátul az ezüstpáncélos gondori íjászok, tegezük teletöltve a leghegyesebb nyilakkal, talán csak a tündéknek volt ennél is hegyesebb. És még mindig volt hely legalább két sor harcosnak.

Earnur maga is felment a falra, egyenként vizsgálta a katonáit és szinte minden egyes kődarabot végigmért a szemeivel a fal egész hosszában. Bízott emberei vitézségében, kik már egyszer nyertek egy nagy csatát. És a fővárosa falában szintúgy, hisz még mielőtt megszületett volna sok száz évvel ezelőtt is érte támadás, de mindig távol tartotta az ellenséget, attól ami odabent volt.

-Mennyi-kérdezte Earnur amint leért a falról.

-Húszezer uram-válaszolta Hirvegil.

-És ebből nagyjából a fele harcra fogható katona.

Beszélgetésüket egy katona szakította félbe, aki fennhangon kiabálta, hogy riadó, riadó itt az ellenség. Mindketten a falra futottak, ahogyan csak a lábuk bírta, és arra néztek, amerre a katona ujjai mutattak. Egy kisebb sereg közeledett, páncélokon meg-megcsillant a nap fénye.

-Íjászok, nyilat feszít!Parancsra várj!

-Ne még!-intett a király.-mert ekkor húzta fel a közeledő sereg a zászlóit.

Nem a haradi kígyó, a rhúni aranycsillag, vagy a khandiak címere volt rajtuk.

-Fehér hattyús lobogók felség! Dol-amroth hercege erősítést küldött hát- mosolygott Hirvegil és az íjászokat leintette.

Hamarosan újabb erők csatlakoztak a védelemhez, Adrahil herceg vezénylete alatt megérkezett a hattyúgárda, kiket azonnal felküldtek a falakra. Nimrodel íjászokat is hozott, ezek a kapu fölött a két bástya közt foglaltak helyet. Arra az esetre, ha betörik a kaput (márpedig erre jó esély volt) alabárdosokat is hozatott. És végül még 600 Hattyús lovagot is lóháton. Mindenki elfoglalta a helyét, minden vezér a saját serege élén.

-Ellenség-kiáltotta el magát ugyanaz az ember aki előbb is. Északkeletnek mutatott. És valóban. Rhún hadsereg közeledett lassan, egy teljes nehéz páncélos sereggel, két ostromtoronnyal és néhány létrával.

-Ott is jönnek-hangzott a dél keleti oldalról Adrahil szájából.

Khand is meghozta a seregét. Sok íjászuk és válogatott nehéz fejszéseik voltak.

És legvégül felemelkedtek Harad zászlói is a két sereg közt. Övék volt a legnagyobb, szintén ostromtornyokkal és létrákkal kiegészülve.

-Mindenki tudja a dolgát? Éljen soká Gondor!-kiabálta Earnur

-Dol-amroth!-kiáltotta a másik oldalról Adrahil is. Kiáltására minden harcosa kardot rántott és pajzsával nekifeszült az előtte álló hátának.

A hármas sereg tagjai bátran álltak hozzá az ostromhoz és tolták a tornyokat, mögöttük katonáik meneteltek. Mikor már teljesen kivehetőek voltak a katonák alakjai, a gondoriak elvágták a felsőbb szinteken elhelyezett kőhajítógépek tartóköteleit. A súlyos kődarabok először nagy lendülettel az ég felé, majd egy bizonyos pont után még ennél is gyorsabban lefelé, a katonák felé tartott. A kőhajítók nagy sikert arattak és sok ellenséges katonát kilapítottak, még két ostromtorony is összedőlt, tele emberekkel, de a moráljukat így sem törték meg. Egyre közelebb értek a falakhoz. Khand íjászai lő távba értek és tüzelni kezdtek, ám a gondori pajzsok, de főleg a magas falak felfogták a vesszőket. A kőhajítók töltöttek és ismét lőttek, és most már a város íjászait is az első sorba vezényelték, hogy gyarapíthassák a kilőtt lövedékek számát. Mint a kövek is a nyilak java is a Khandiak sorait ritkította. Néhány egységük már most megfutott, de ezeket is lelőtték, mivel könnyű célpontot nyújtottak. Erre az északkeleti részen a király, már ki volt éhezve egy kis harcra, és hamarosan meg is fogja kapni, mert ebben a pillanatban ért a falhoz az egyetlen megmaradt rhúni torony és az aranypáncélosok sorra másztak be, majd mikor a az ajtó lenyílt készek voltak a falakra lépni. Az íjászok össztüze fogadta őket, így az első keletlakóknak csak a hulláik érinthették a falat. De voltak még bőven. Buzogányosok és lándzsások. Az íjászokat leküldték a szakaszról és helyükbe a gyalogosok léptek. Feltartottak az egyre többen érkező ellenséget. Az íjászok most csatlakoztak a nimrodelekhez és íjaikat megfeszítve beálltak a kaput őrző alabárdosok mögé. Mivel még csak a rhúni oldalon ért célhoz az ostromtorony, a többinél még mindig csak lövöldözgettek egymásra, íjakkal és kövekkel, itt már keményen csattogtak a fegyverek és mindkét oldalról estek el erős emberek is. A gerezdes buzogányosok áttörték magukat a gondori lándzsások pajzsain, és miközben harcoltak velük, társaik zavartalanul szállhatták meg a falat mögöttük és erősíthették seregüket. Earnur, két íjász társaságában máris a falon termett, hogy lelkesítse jelenlétével katonáit, és hogy bevethesse kardját és harci tudományát. Alighogy megérkeztek, még szétnézni sem volt idejük, máris rajuk támadtak a buzogányosok. Az íjászok leterítettek 5-öt aztán ők is közelharcba fogtak. A Rhúniak támadása nem apadt el, sőt még többen jöttek, hiszen még sokan várakoztak közülük a torony aljában is. Gondor királya beállt a torony ajtójához és megvetette a lábát, ajkáig felhúzva a pajzsát. Egy őrjöngő keletlakó vette célba és egy ugrással akarta leteríteni. Earnur az utolsó pillanatig várt, majd könnyed mozdulattal félrelepett és az aranypáncélos sikoltva repült le a várfalon túlra és halt szörnyet odalent. Újra szembefordult a toronnyal és egyszerre három ellenfelével. Jobbra, majd balra vágott, miközben középen feltartotta az ellenség egyik kapitányát. Miután ellenfelei halálos sebet kaptak és nem jelentettetek többé veszélyt, a kapitányra összpontosíthatott. Bátran eldobta pajzsát és megragadta a rhúni grabancát, az pedig beesett a gondoriak sorai közé. A lándzsák végeztek vele, ahogy másodpercenként legalább 10-et döftek belé.

Testét ugyan nem lehetett látni, de halálhörgéseiből és a kiömlő vérből következtetni lehetett sorsára. Váltakozó sikerekkel folyt a harc, ám a gondoriak fogytak, a keletlakók pedig csak ugráltak kifelé a toronyból. Earnur nem adta fel és keményen küzdött, mikor meghallotta Adrahilt a másik végről.

-Készüljetek katonák! Szétvágunk köztük! Csak bátran!

És ha ez még nem lett volna elég Hirvegil, aki a kapuőröket vezényelte szintén hasonló vezényszavakat skandált embereinek.

De nem úgy alakultak a dolgok ahogy a védők gondolták. Harad csak serege negyedét küldte a kapuk ellen, a többivel csatlakoztak Khand-hoz és egyszerre két seregük zúdult a dol-amrothi herceg által védett szakaszra. Sürgősen erősítésre volt szükségük, vagy a túlerő lemorzsolja őket.

A király azonban nem hagyta és nem is hagyhatta el a helyét, tovább harcolt és győzte le az összes rátámadó ellenfelét. Ehelyett embereket küldött akik átrohantak a kapu fölött a Nimrodel íjászok közt és még időben megérkeztek Adrahil parancsnoksága alá. A herceg méltóságteljesen bólintott egyet, úgy fogadta őket. Aztán az első tornyot a Khandiak a fallal szembe fordították. Elsőnek legerősebb egységeiket a nuradi barbárokat küldték. Ezek a félelmetes ellenségek alkották Khand elit kevés gyalogságának elitjét. Félmeztelenül, kétkezes fejszével, szarvas és maszkos sisakban támadtak arra, akit kánjuk holtan akart látni. Most is habozás nélkül rohantak fel a torony lépcsőin, és fegyvereiket markolászva vártak, mikor nyílik ki majd az ajtó. Adrahil abbahagyta a tornyok hiábavaló lövetését és az íjászokat leküldte a kapu elé Hirvegilhez. Mindenki mást is elküldött a kapukhoz, csak pár száz lándzsást tartott magánál. Tudta, hogy nem bírja tartani majd a szakaszt, de legalább nem kell annyi jó gondorinak hiába meghalnia, holott a kapuknál nagyobb hasznát tudják venni vitézségüknek. Adrahil is csatlakozik majd hozzájuk, ha a helyzet tarthatatlanná válik. Gondor harcosai teljes fegyverzetükben álltak Adrahillal az élükön, mikor lenyílt az ajtó és az első Barbár öles léptekkel végigszaladt a kezében fejszéjével és a híd végéről elrugaszkodott, hogy az elsőnek meglátott harcosra, Adrahilra vesse magát. Teljes erejéből ugrott és bemérte célját, megállni azonban már nem tudott, mikor észrevette, hogy a herceg egy hosszú dárdát tart maga előtt, és érezte ahogy belezuhan annak hegyébe, majd azt is ahogy magasan Adrahil felé emelkedik és lezuhan a fegyverről a fal mögé. A herceg visszahúzódott emberei közé és Nurad emberei berontottak közéjük. Az elsőket, még megtudták ölni, ahogy Adrahil is tette, de hamar túlerőbe kerültek és inkább védekezésre szánták el magukat. Eközben Earnur újabb ellenfeleket kapott: a toronyból kezdtek elfogyni, emberei háromnegyede holtan feküdt, keverve Rhún katonáinak hulláival. Már csak néhány gyalogosa és egy csapat hattyús lovag élt. A kő-vetők ekkor pusztították el a tornyukat, ami gyorsan apró forgáccsá darabolódott. Most pedig nekiestek a létrán felfelé igyekvőknek. A király lehasította egy újabb buzogányos fejét egy másik meg kiverte a kezéből a pengét. Beugrott Earnur mellé a falra és hadonászni kezdett, olyan vadul és fáradhatatlanul, hogy a király csak nehezen tudott kitérni ellenfele elől és annak sikerült sarokba szorítania. Aztán Earnur a sarkára állt és sikerült elkapnia a buzogányt a rhúni karjával együtt. Nagyjából 2 percig próbáltak a másik fölé kerekedni, míg csak egyszer végre a lábát is használta és ágyékon rúgta az aranypáncélost és a buzogányával szemközt vágta, hogy sisakon keresztül is kiloccsant az agyveleje. Sietve felkapott egy lándzsát és teljes erővel a keresztüldöfött a következő szerencsés harcoson aki megpróbált feljutni a létrán. Megfelelő kitartással még visszaverhetik Rhúnt, de mégis, a király lehívta embereit a kapuk elé. Az aranypáncélosok átvették a fal irányítását, ugyanabban a pillanatban, amikor a hármas sereg utolsó két tornya is elfoglalta a helyét a kapu két oldalán. És ekkor lökött neki a falnak egy barbárt Adrahil, majd vaskesztyűs kezével addig addig verte a fejét, ameddig az ökle már csak egy darab véres húscafatba csapott újra és újra. Emberei megragadták és lesiettek vele a kapuk elé. Felkészültek a végső csatára a hatalmas túlerő ellen. Két sor lándzsás alkotta a pajzsfalat, belül a még életben maradt kardforgatók és íjászok kardjukkal a kezükben. Ám a lovasokat felküldték a fellegvárba, hogy végszükség esetén menekítsék a királyi szent értékeket és ereklyéket. Earnur, Adrahil és Hirvegil is felkészült a végső próbára. Sisakjukat levették, azt akarták, hogy ellenségeik tisztában legyen vele, hogy kinek a kardjától vesznek el, vagy ha a sors úgy hozza akkor tudják, hogy nemes ellenfelet küldtek a másvilágra. Végül az első szint falai az ellenség kezére kerültek. Többségük a falakon át szivárogtak be, miközben sikerült a kaput is bezúzniuk(legalább is azt hitték, a kaput ugyanis erősre tervezték, és nem sikerülhetett volna anélkül bejutniuk, hogy a Gondoriak ki nem nyitották volna.

Khand, aki vérszemet kapva a falakról menekülő emberek után vetették magukat, most az első sorokban várakozott a kapukon belül, hogy kánjuk támadásra vezényelje őket. Mivel seregük nagyja lovas volt, hátrahagyták hátasaikat és a várakozó gyalogságukat erősítették. Ott lobogtak még a fekete kígyós zászlói Haradnak, vörös háttérben, kiknek emberei szinte teljes létszámmal voltak még jelen az ostrom kezdete óta. Noés persze Rhún sem maradt ki abból, hogy megbosszulják a falakért folytatott véres közelharcban elveszített testvéreiket. Hideg szél süvített át a falak és az emberek közt, mikor épp delelőre hágott a nap. Khand megunta a várakozást. -Pusztuljon Gondor!- kiabált a kán egy hasított szablyával hadonászva a kezében, ugyanúgy, ahogy a haradi vezér a handzsárjával, vagy a rhúni aranykirály a lándzsájával.

-Éljen soká Gondor! Előre Minas Thirisért!

Earnur király szavai kellőnek bizonyultak, hogy Gondor pajzsfala megmozduljon és rohamra induljon, majd beékelődjön a hármas sereg belsejébe, akik végül teljesen körbevették őket. Minden oldalról ütötték, vágták őket, a pajzsfal és az azon belüli katonák védekeztek. Ha egy harcos ellenfele elkövette azt a hibát, hogy támadni próbált és nem fedezte magát pajzsával, azt hamar a túlvilágra küldték egy lándzsával vagy karddal a mellkasában.

-Most! Engedd!

Hirvegil parancsára a fal megnyílt egy pillanatra és a benyomuló harcosok egymás után buktak orra a másikban, hogy aztán lesújtsanak rájuk a gondori fegyverek. Miután újra zárt a fal, ismét farkasszemet nézhettek a fogyatkozó ellenségükkel. Rhún királya és Hirvegil is szembekerült egymással. A kapitány a saját lándzsájával fojtotta meg az aranykirályt, de sajnos nem ünnepelhette győzelmét, mert egy eltévedt nyílvessző a szemével együtt az agyát is átfúrta. Az erőviszonyok kezdtek kiegyenlítődni, a pajzsfalakra már nem volt szükség, mindenki egy nagy zűrzavarban harcolt. Khand bátor harcosai megfutottak és a hadvezéri testőrség is kezdett meginogni, de a haradi vezér kitartóan hasította ellenfeleit, míg végül Earnurral került szemben, aki ellen tehetetlennek bizonyult és győzelme tetőpontján, mikor már megszerezte Gondor zászlóját is, e jelképpel együtt vágtak le a súlyos kardok. Adrahilnak hála a dol-amrothi szövetségesek újra a várfalakon lobogtatták a nyugati emberek zászlóit. Az utolsó kőhajítógép is kilőtte a lövedékét és maga alá temette az egykor büszke haradi hadvezért és féltucat emberét. Bezárólag pedig a hattyús lovagok gyorsan utolérték és a lehető legtöbb menekülőt letaposták vagy levágták.

Gondor sok áldozatnak köszönhette a győzelmet, de ez a győzelem alig két évszázadra vette el a kedvét minden gonosz szándékú lénynek, hogy a Nyugathoni emberek ellen törjön.

Kitalált csaták 59

Ithilia Kószái

ambush_of_the_rangers.png

Miután Szauron a harmadkor 2901. évében elfoglalta Minas Ithilt, a gondoriak menedéket építettek, hogy megvethessék lábukat Ithilliában. A legnagyobb és legtovább használt menedék Henneth Annún volt, a Napnyugta Ablaka. Egy vízesés mögött helyezkedett el, ami az Ephel Dúathban eredt és az Anduinba ömlött. Faramir kora reggel kiállt a sziklaszirtre, mellette nagy robajjal zúgott a szép vízesés. A felkelő nap első sugarai átsütöttek a cseppeken és szivárványt varázsoltak a barlang falára. Oly nyugodt és meghitt pillanat volt ez, hogy akár meg is feledkezhettek volna a háborúról, ami pedig állandóan tombolt Mordor és követői meg Gondor és szövetségesei között. Soha nem lehetett vége, amíg az egyik félt el nem pusztítják véglegesen. Egy nyári napon, pontosabban Július 2.-án Faramir ismét elhagyta a menedéket, hogy szokása szerint csatlakozhasson egy felderítőcsoporthoz. 2 embert vitt magával és dél felé tartottak. Nem sokkal később találkoztak egy kószákból álló felderítőcsoporttal. Faramir egyből átvette az irányításukat és most már 100 embere élén haladt tovább, libasorban, hármasával, a magas fűben. Majdnem Cair Androsig, az Anduin egyik hordalékszigetére épült erődjéig meneteltek, mikor Faramir hirtelen a magasba emelte az öklét, ami annyit tesz: Állj és figyelj!

Nemcsak ők voltak abban a pillanatban Ithillien mezején. Az orkok kisebb csapatai szokásos járőrkörúton voltak és az egyikük vészesen közel jutott Cair Androshoz. Mielőtt még észrevették őket, a kószák kihasználták a magas fű nyújtotta előnyöket és elrejtőztek az orkok elől. Vártak egy kicsit, majd a megfelelő pillanatban, mikor az orkok gyanúja elillant Faramir kapitány hátranézett a parancsnokra és komoran bólintott. Most a parancsnok tartotta fel az öklét és máris nyilakat illesztettek a húrokra. Faramir újabb bólintására a parancsnok kiadta a tűzparancsot. Az orkok mit sem sejtve járták az utat, mikor a nyilak itt-ott kilyukasztották őket és fekete vért fakasztottak bőrük alól. De a pajzsaik kéznél voltak és a mindig éles ork érzékeknek köszönhetően, hamar összerendeződtek. Okosan is tették, hiszen Faramir már rohanva közeledett feléjük, karddal a kezében, mögötte kószáival. Hosszú, kétélű kardjával először erősen rácsapott egy orkpajzsra, de miután a pajzs állta az ütést, Faramir pördült egyet jobbra és félkézből felhasította a mellette lévőt, deréktól a fejéig. Aztán átdobta kardját a baljába és hátraszúrt vele. Az ork akinek a pajzsát nem sikerült átvágnia, most éles fájdalmat érzett a gyomrába és érezte ahogy a penge hegye roppanva átszakítja a húst és vele a bőrt is és a kard markolatig a testébe hatol. Egy szempillantás alatt ki is rántotta és vele az ork is térdre vágódott. Végül visszafordult, hogy bevigye a végső csapást és lefejezhesse, aztán fej nélküli testét lerúgta a porba. A kószák és vezérük kiváló íjászok voltak, de nehéz gyalogos orkokkal is fel tudták venni a harcot, akár szemtől-szemben is. Pengéik egymás után vágták le az orkokat, azok pedig csak néhány könnyebb sérülést szenvedtek ellenfeleik görbe pengéiktől. Faramir kardja mellett még egy rövid, szintén éles és hegyes tőrt is tartott. Újabb ork támadt rá. Magabiztosan hadonászott egy nagy fejszével, de találatot egyszer sem vitt be. A kószák kapitánya megvárta, hogy ellenfele kifáradjon, aztán vállból bevitt egy csapást. Oldalról belevágott a gyomrába, majdnem félbevágva az orkot és megpörgette a tőrjét is, ahogy előhúzta a hátáról a tokból. Többször is bele-bele vagdosta a tarkójába, mire az orkból hamar elszállt az élet. Eltette tőrét és kardját is el akarta, hogy kifújja magát, de még nem tehette. Egy másik ork orvul hátba akarta támadni, Faramir azonban időben megfordult és beverte az ork orrát a kard markolatgombjával. Az ork kicsit megszédült és vértől csöpögő szervét fogta. Mikor újra kitisztult a világ a szemei előtt, már csak Faramir magasba emelt jobbját látta, kezében a kardjával, mielőtt lecsapott volna és halálos sebet ejtett volna a torkán. Az ork köhögött egyet, majd a saját vérében megfulladva összeesett. Faramir hátranyúlt a köpenyéért és elkezdte megtakarítani kardját, mielőtt a fekete vér még ráalvad. A gondoriak azonban újabb veszéllyel nézhettek szembe, mert Minas Morgul egyik felderítőcsapatával elbántak, de most egy 3-szor nagyobb és 2-szer erősebb orkcsapat érkezett a Morannonon* túlról, hogy felfedezze azt a rejtett helyet, ahonnan a gondoriak állandóan előbújnak és ez sok katonájuk életébe került már. E helyet már ugyan elhagyták, de ezt ők nem tudták és most amúgy is fontosabbnak tűnt összecsapni ősi ellenségeikkel. Ahogy pedig a kószák felé meneteltek, látták, hogy Cair-androsból csónakok érkeznek, benne katonákkal, pontosabban gondori( teljes páncélzatú) toronyőrséggel. Kivonultak a kószák mellé és Faramir parancsnoksága alá csatlakoztak. Az orkok egy pillanatra megtorpantak és végignézték, ahogy felfejlődik előttük a gondoriak serege, majd nekieredtek. Morogva, ordítozva, nyálukat csorgatva és a maguk nyelvén szitkokat szórva. E nyárvégi napon éppen délután volt és ahogy az orkok közeledtek a térdig érő fűben, mindenfelé szöcskék, sáskák és egyéb rovarok pattogtak szerteszét, százszámra. Felzengett a gondori kürt is és Faramir támadni küldte a gyalogosokat, ő maga pedig a kószái élére állt, és tünde könnyű léptekkel, még gyorsabban közeledtek az orkokhoz, mint azok a Gondoriakhoz. Gyorsan futottak és már majdnem összecsaptak, de hirtelen megálltak, féltérdre vetették magukat és közvetlen közelről egyszerre két nyilat engedtek el, egyértelmű halált okozva, aztán hasonló gyorsasággal mindegyik ember keresztbe nyúlt a saját derekán, hogy fegyvereiket elővéve megkezdhessék a mészárlást az orkok sorai közt. A páncélozott morannoni gárda orkok rohamának ereje egy kicsit hátrább szorította Faramir embereit, de miután a Kószáknak sikerült ezt megállítani fürgén lavírozni kezdett valamennyi és az ellenség túlereje végett mindenkinek bátran állni kellett a sarat 2-3 ellenféllel szemben egyszerre. A gondori kardok szépen vágtak a sorok közt és hozzájuk hasonlóan a fekete bőrű ellenfeleik acélja is megtette a magáét. Faramir, mint általában a hadvezérek többsége, ő is a harcmező közepén harcolt és osztogatta a halált. Hárított egy erősebb csapást a tőrével, félreütötte az ork lándzsáját, aztán félreugrott, mikor az ork döfött egyet. Így Faramir háta mögött álló másik orkot döfte állhasba. Ezt kihasználva a hátába került és egy vágással végzett is vele. Már a harmincadik ellenfelénél járva, zihálva kereste következő ellenfelét. Ekkor már a gondori gyalogság is bebocsátkozott a harca. A kószák vezérének szemei egy nagytestű orkon akadtak meg. Az ork erős felépítésű és rendkívül harcias és jó harcosnak is tűnt. Ezt bizonyították sebei, melyek végigfutottak karjain, illetve csupasz felsőtestén. Szúrások, vágások és harapások egyaránt felfedezhetők voltak rajta. De mégis a legszembeötlőbb dolog az egyik szemének hiánya és a szája sarkából kilátszó agyar. Nagy, széles pengéjű pallosával, akit megvágott az biztosan belehalt a sebeibe. Faramir egyik embere látta, hogy most már az ork is kiszemelte magának a kapitányt és közbe akart avatkozni. Eldobta tőrét és nekitámadt egy szál acéllal. Nem volt hosszú küzdelem. A kósza vadul forgatta a kardot és kezdetben minden csapás elől eltáncolt, de hamar kifáradt, hiszen a párbajt megelőzőleg, már ő is legalább egy órányi küzdelemben volt része. Az orknak viszont erősebb volt a fizimiskája és a tüdőkapacitása is. Kitartott. Nagyon feldühítette, mikor kapott egy mélyebb vágást a már így is sok heggel borított kardforgató karjára. Az ember következő csapásakor megfogta annak jobbját, majd a kissé vérző karjával tett egy kaszáló mozdulatot, amivel felvágta a kósza hasfalát és megpillanthatta a kiáramló, vörös vérét. Ököllel leütötte, aztán a teste fölé magasodott és mellkasára taposva lemetszette a fejét. Faramir nem várt többet, egyből rávágott az ork védtelen hátára, az pedig visszakézből megpróbált belevágni, de elvétette, mert Faramir lehajolt aztán megvárta még szembefordul vele az ellenfél. Ezután kisebb szünet és csend következett, míg köröttük tombolt a csata. Az ork magabiztos volt és már elöntötte az agyát a háború őrülete. Biztos volt a dolgában, ahogy abban is, hogy ez is csak egy könnyű ellenfél lesz. Nem ismerte azonban Faramirt és nem ismerte, hogy milyen rátermett harcos és vezér ő az emberek közt. Az ork támadt először és felülről készült lesújtani, védtelenül hagyva a testét, amit Faramir ki is használt. Erős csapás kellett ahhoz, hogy félreüsse az ork pengéjét, de utána a következő mozdulattal mélyen a feketebőrű oldalába hasított a kétélű kardjával. Gyorsan megfordult, még mielőtt az ork feleszmélt volna, megragadta a vállát és balból egyenesen döfött átszúrva a koponyát a tarkónál és elől a szemei közt.. Az ork csak nyögött egyet és a hullája a saját súlyánál fogva lecsúszott a már fekete vértől ázó pengéről.

-Vége!-kiáltotta Faramir.

-Vége van!-kiabáltak erre az emberei is.

-Győztünk!-terjedt a kiáltás a gyalogosok közt is.

Egy utolsó ork még megpróbált a kapitányra támadni, de már soha nem érte el. Faramir lábai előtt hullott el, egy halom nyíltól a hátában. Az emberei beleeresztették a vesszőiket, majd a többi menekülő felé fordultak, és mindet halomra lőtték. Henneth Annún rejtekét ezúttal sem fedezte fel az ellenség.

 

Morannon= Fekete kapu

Kitalált csaták 58

Amon-súl ostroma

matt_stewart_the_horn_of_boromir.jpg

 

Amíg a déli dúnadanok királysága, Gondor, hatalma tetőpontjában volt, addig az északi királyság, Arnor, már csak árnyéka volt egykori önmagának. Az egész azzal kezdődött, hogy a Boszorkányúr, a Gyűrűlidércek feje Angmarba ment, Szauron parancsára. Ott aztán munkába kezdett, Elkezdte kitörülni az emberek vérvonalát. Az idő folyamán Arnort belső viszályok is megosztották, ezért három rövid életű királyságra oszlott. Rhudaur volt legkeletebbre, a ködhegység mentén feküdt. Az itteni népeket gázolták le először az orkok. Arthedain erősen tartotta, magát ezért az ellenség Cardolannal próbálkozott. Már jó ideje fosztogattak a határokon túl és egy jó ideje hiányzott az itteni emberekből a kellő erő, ahhoz, hogy kiverjék őket földjükről. Arthedain segítsége pedig szóba sem jöhetett. 10 évig gyűlt a sereg a határon, mire kellő erőt képviselhettek a legyengült királyság ellen. Keletről tartottak nyugat felé és kevés veszteségek mellett sok várat bevettek és lakosságát kiirtották. De Cardolan Dúnadanjai elhatározták, hogy a végsőkig kitartanak. Az orkok és egyéb harci bestiák, már egész Cardolant uralták, a királyság már csak a Szél-tetőnek nevezett híres erődből állt. Aldarion, Cardolan királya szinte óránként fogadta az újabbnál-újabb embereket, kik a városi őrség létszámát bővíthették. Emellett Szél-tetőn volt észak egyik legjobb piaca, és a törpök a kereskedésből éltek. Nem hagyhatták, hát elpusztulni a várat. Ered-Luinból, a Kék-hegységből ezért törp csapatok érkeztek Amon-súlba, hogy segíthessenek. 1405 volt, mikor a király közeledni vélte az ellenséget, ezért még egyszer próbát tett a segítségkéréssel. Amilyen gyorsan csak lehetett, a toronyba sietett a palantírhoz. Kapkodva leült egy kőasztal előtti székre, majd próbált elmélyedni a gondolataiban és közben lassan a látóköré helyezte jobbját.

-Halld szavamat öcsém! Nagy szükség lenne a hadseregedre és főként rád. Tedd félre a gőgödet és viselkedjünk végre testvérekként. Nem volt elég, hogy bátyánk, Rhudaur királya már a föld alatt fekszik, már ha efféle kegyes halálban lehetett része. Tudod, hogy nem kenyerem a könyörgés....de....könyörgöm öcsém...segíts!

Háromszor mondogatta ezt magában, egyre erősebben és kétségbeesettebben, de a testvére nem felelt a hívásra és úgy tűnt ez fogja jelenteni Cardolan végét. Az órák teltek és elkezdődtek hát Cardolan legdicsőbb pillanatai. Aldarion teljes fegyverzetben lépett elő a toronyból, ahol már várta őt népe. Aldarion végig tekintett rajtuk és javarészt rémült arcokat látott, kiknek egy bátorító beszédet illett mondania.

-Emberek! Emberek figyeljetek! Szörnyű veszély fenyeget minket és ez a veszély most itt áll a küszöbön. De mondjátok csak, mikor futottak el a Dúnadanok a gonosz elől, mikor adták fel a küzdelmet, még a leglehetetlenebb helyzetekben is. Gondoljatok csak Húrinra, aki hatalmas bárját forgatva trollal végzett, pedig már minden társa rég halott volt körülötte. Vagy jusson eszetekbe akár a fia Túrin turambar, ki apjához híven nagy harcos volt és sok ellensége mellett egy sárkány végzete is lett. Bátor ősök leszármazottjai vagytok és minden megvan bennetek, hogy a mai nappal bekerüljetek melléjük.-hangoztatta a király, majd kivont karddal még hangosabb hangnemre kapcsolt.

-Mi vagyunk Cardolan, és Cardolan fennmarad!

Emberei és a törpök lelkesen rázták fegyvereiket és többé nem látszódott rajtuk a félelem.

-Győzelemre!

Amon-súl falai, hamar megteltek harcosokkal és a hatalmas erődbe felkanyarodó hosszú csigalépcső is tömve lett Cardolan katonáival. És az ellenség máris jött, mindenféle bestiákkal és számos egységgel. Erre cardolani csapatok masíroztak lefelé a lépcsőn, futólépésben és csatarendbe álltak előtte. Aldarion állt az élükre egy fehér lovon ülve nézte az ellenség közeledtét. Az ork seregnek nem kellett terveznie, mert bíztak a számbeli fölényükben és frontális támadást intéztek az erőd ellen. Minden egyes katonájuk, minden erővel, egyszerre tört előre. 3 részük közül( koboldok, orkok és bestiák) a koboldok gyors lábai közelítették meg először az embereket. E kis feláldozható katonákat küldték előre, azzal a feladattal, hogy saját életük árán is, de nyomják hátrább a lépcsőt védőket és még jobb lenne, ha be is jutnának a tetőre. Az orkokkal ellenben az emberek igen is taktikáztak. A király mélyen a zsebébe nyúlt és előhúzott egy zöld színű kendőt. Ez azt jelentette, hogy felkészülni. A harcosok felemelték pajzsaikat és lándzsáikat a koboldok felé szegeztek. Az íjászok és megduplázódtak a falon, majd izmaikat megfeszítve a húrokat is megfeszítették. Mindegyikük kinézett magának egy célpontot. Eztán kerültek a koboldok lőtávolságba, és Aldarion megtette a következő lépést is. Előhúzott egy másik, piros kendőt és az íjászok kiküldték halálos hegyű vesszőiket egymás után oltsák ki ellenségeik életét. Cardolan királya horpaszon bökte lovát, a paripa nyerítve felágaskodott és egyet szökkenve máris megindult a koboldok felé, mögötte bátor harcosaival. Arca komor, de elszánt volt mikor kardját magasba emelhesse, hogy aztán derékban kettévágja első ellenfelét, majd továbbvágja a többit is. Páncélozott lova sok koboldot a földbe tiport, mielőtt elakadt a lendület és az ellenséges sereg közepén megállva állóharc alakult ki. De a király nem egyedül vágta ellenségeit lova nyergéből. Azon a résen amit ő vágott a koboldok között, beözönlöttek és egyből királyuk köré gyűltek, hogy pajzsfalba állva, testükkel, szívükkel és pajzsukkal védjék szeretett vezérüket és Cardolant. Az orkok és bestiáik más feladatot kaptak. Ők a falra való bejutást biztosították és hajtották végre. Trollok cipelték a hatalmas és széles állólétrákat. És mellettük ork íjászok lövöldöztek vaktában, kis szerencsével, de az ellenség íjászait egyfolytában a falak mögött tartva. Néhány négylábú, farok nélküli, szőrös, tömzsi, vérszomjas állat érkezett a fal tövébe**. Hatalmas és éles fogai fentről is jól látszódtak, amik nem sok jót ígértek. Páncél védte lábaikat és alsótestét is. Valamint, sisak borította a fejüket és csak a rostély résein keresztül látott. Az emberek meglepődtek, amikor e 3 méter magas lények karmai Amon-súl falába mélyedtek és elkezdtek felfelé kapaszkodni, méghozzá orkokat cipelve a hátukon. A kósza íjászok és a cardolani őrszemek inkább már ezeket az állatokat lőtték, mint a távolabbi orkokat és trollokat. A katapulták köveket töltöttek katapultjaikba és a balliszták is ekképp tettek a dárdáikkal. A tüzérek parancsára megrántották a fegyverek indítókarjait és a kövek, dárdák tömkelege zúdult a hatalmas seregre, újabb veszteségeket okozva nekik. A falra törő ellenséget, azonban nem lehetett sokáig feltartani, főleg, ha ilyen lényekkel érkeztek. Hátravonták az íjászokat és helyettük a páncélozott gyalogság várta a falmászókat, különféle páncélokban és fegyverekkel. Az első bestia karmai már elérték a fal tetejét és kész volt arra, hogy karjaival felhúzza magát és leereszkedjen az emberek közé. Tüzes meglepetés fogadta, mikor egy égő balliszta lövedék eltalálta és lesodorta a falról. Cardolan folytatta a tüzelést, az íjászok is becsatlakoztak, de az ellenség nagy számban érkezett a falra és a nyilak is elfogytak. A trollok megérkeztek a falhoz és terheiket letéve megkezdték a mászást a létrákon. Azt a szakaszt kivéve, ahol a lépcső bejárata volt, mindenhol, körben, másztak fel és egymás után tették be a lábukat Amon-súl erődjébe. A húsevő bestiák agyát elöntötte az őrület és mindent megtámadtak és széttéptek akit csak értek. Cardolan népe vadul forgatta kardjait és fejszéit. Az orkok támadásait kisebb csapatokkal indított ellentámadással akarták megakadályozni. Három égtáj felé nézett a cardolaniak domború pajzsfala. Mikor az első soruk kifáradt, visszavonultak a sorok végére, és helyettük egyből harcba bocsátkozhattak a frissebb, második sor harcosai. Azonban a trollok is ott forogtak az erődben és nekik nem okozott gondot áttörni az emberek arcvonalát, bár az előreszegezett pikákkal, lándzsákkal vagy alabárdokkal nekik is meggyűlt a bajuk és sorra vesztették el fajtársaikat. Odalent a kapuk előtt már rengeteg kobold hevert, darabokban a földön, de az emberek is kimerültek, megritkultak. Egy ork századot küldtek rájuk, két troll kíséretében,akik ellen már nem védhették tovább a lépcsőt. Aldarion lova ismét felágaskodott, mikor az egyik troll rárontott, és a király lezuhant róla. Lentről nézte végig, ahogy a troll egy kimért csapással bezúzza a ló gerincét és a páncélozott állat elpusztul. A következő csapást a királynak szánta, de annak sikerült elgurulnia előle. Egy féltucat embere rohant a segítségére, őket is elintézte a troll, egy suhintással. A veszte a figyelmetlensége lett. Emberei ugyanis, életük árán is de elterelték a figyelmét a királyról, miközben ő felállt és egy hosszabb dárdával erősen torkon döfte a lényt, úgy, hogy annak a feje közepén bukkant ki a hegye. Alighogy legyőzte eme veszélyes ellenfelét egy kobold ugrott fel egy baltával a kezében. Ki akarta használni Aldarion fáradságát. A királban azonban volt még annyi erő, hogy megragadja a kobold torkát, mielőtt az még földet ért volna az ugrásból. Egyenesen a szemébe nézett és látta rajta, neki itt ért véget az ütközet. A fény csak azután enyészett el belőle, miután Aldarion keresztülszúrta rajta a kétélű kardját a jobbjával, majd a test magától zuhant le a pengéről, csak a fekete vér színezte már a vasat.

-Há....hátrálj!-kiáltotta Aldarion a kimerültségtől.

Ezt a fegyelmezett emberek kis veszteségek mellett meg is tették. A koboldok és orkok vérszemet kaptak és egymás után rontottak neki a hátráló pajzsfalnak, akár puszta kézzel is. Az emberek közül néhány elő is lépett, és ledöfte a tölgyfapajzsokról lepattanó orkokat, de azonnal zárniuk is kellett, mert az ellenség egy pillanatra nem hagyta őket pihenni. Így ment ez egészen a lépcső végéig, egy ajtóig, ahol nagy nehezen bejutottak és egy időre lerázták üldözőiket. A király emberei is csatlakoztak a benti harcokhoz. Az erőd már égett és sok volt a rom, a füst. A koboldoknak is sikerült átmászniuk a kapuk fölött és fentről nyilaztak. Maga volt a káosz. A király mint mindig, most is a csata sűrűjében harcolt és végül esett is el dicsőségben. Fáradt karja még elbírta a pallost és távol tudta tartani ellenfeleit. Legközelebb egy nagydarab, baltás ork ugrott neki, aki előzőleg hasított ketté egy annúminasi gárdista fejét és most őt szemelte ki. Felülről vágott a királyra, de az hárított, majd még egyet, mikor oldalról lendített. Könnyen le tudta győzni, miután egy gerenda esett rá és levághatta a fejét. Emberei segítésére sietett, mikor egy kobold, azok közül, kiket sokáig feltartottak egy nyilat eresztett a szemébe. Pillanatok alatt elterült a kövön és elvesztette az eszméletét, de még utolsó lélegzetével is Arthedainba küldött családjára gondolt, és szeretett Cardolanjára. A királlyal együtt esett le a katonái harci kedve és gyorsabban fogytak, mint valaha. Cardolan ezen a napon vesztette el utolsó erődjét és vele egész királyságát, melyet orkok perzseltek porig, hogy akár a varjak, jót szórakozzanak annak romjai közt.

weta-workshop-design-studio-8228-bo5a-creature-01-nk.jpg

Kitalált csaták 57

A forocheli-hóemberek

kjguigukgulh.jpg

Eregion, e csodás hely, melyet egykoron tündék laktak és amely város jó barátságban volt a Khazad-dúmi törpökkel, elpusztult. Elvesztettek egy csatát, majd még egyet. Ez sok volt a tündéknek. Elrond visszavonult a megmaradt Noldákkal és megalapította Imladrist. A másodkorban szinte mindent Szauron uralt már. Hajtotta őt a tündék 3 gyűrűjének megtalálása. De még mindig nem érte el a célját, ezért lerohanta Eriadort is, hogy ezzel készítse elő Lindon megtámadását. 1699-re csapatai befolyást szereztek sok területen, megostromolták Völgyzugolyt. A népek az erdőkbe és hegyekbe menekültek, a tündék pedig nyugatra hajóztak. Északon élt egy magának való a szó legteljesebb értelmében elhidegülten létező emberi nép, a forocheli-hóemberek. A maguk fennmaradása érdekében, mert köptek a jók népeire, csakúgy mint a gonoszokéira, megtámadták az északi orkok egyik előőrsét. Ezeket legyűrték, de egy másik csapatuk már visszaszorította őket. Aztán egy éven belül másik irányból is érkezett segítség: Númenorból. Azok az idők voltak ezek, amikor még az elidegenedés nem vette kezdetét, és Tar-Minastir hatalmas hajóhadat küldött Szürkerévbe és feljebb Szürkevízre. Innen indultak el két sereggel keleti irányba a hóemberek földjére. A törzsfőjük szívélyesen fogadta kapitányukat és megengedte nekik, hogy belépjenek még a tiltott szentélyeikbe is, ha érdekükben állt. A másik seregük félnapi járóföldre álltak meg délre. Az északabbra letáborozó kapitánynak nagyobb volt a serege és most is serege megerősítésén igyekeztek. Köztudott volt, hogy a nyugati emberek a legjobb famegmunkálók és építészeti zsenik voltak a világon. A két seregrész közt húzódó fenyves bőven adott hozzá anyagot. Azok pedig különféle fegyvereket építettek belőlük.

-Igyekezzetek emberek! Fürgén-fürgén! Rajta! Döntsétek ki a rönköket! Építsétek a fegyvereket.

A két sereg közt futárok jártak, minden órában. Aztán eltelt 1 majd 3 óra is, mire megérkezett a következő futár. A lova meg sem állt ő máris leugrott róla. A hír fontos lehetett. Nagyon fontos.

-Testvérek! Testvérek figyeljetek-kezdte el a futár, miközben sokan köré gyűltek, hogy hallgathassák-nemsokkal ezelőtt orkok jelentek meg a fenyvestől délre és összecsaptak velünk. Koboldok két százada támadt ránk, de embereink, néhány sérült kivételével megúszták a támadást és kardjaikat fekete vérben áztathatták. Jöttömkor újabb hullám támadt ránk. Erősebb és vadabb. Ezért küldött a kapitányom hozzátok:erősítésért, ha esetleg a támadók ereje megnövekszik,mert sejthető volt, hogy Szauron zsebében rejtőzött még sok dolog. Az északi sereg kapitánya, viszont ezt nem tehette, hisz nem ismerték még az ellenséges sereg erejét, de minden bizonnyal óriási lehetett. Ezért akármikor északra is újabb támadás zúdulhat, és nem szabad megengedniük maguknak az emberek hiányát, ezért csak egy század íjászt tudott biztosítani a déli seregnek.

-Jól fogjuk használni őket uram!-hajtott fejet a futár a kapitány előtt, aztán máris indult visszafelé.

Alighogy elment, az őrszemek elkiáltották magukat.

-Orkok! Szauron eljött értünk!

-Sorakozó!

A futár, amilyen gyorsan csak tudott ellovagolt, át az erdőn a kapitányához. Itt még minden rendben volt és úgy tűnik az orkok visszavonultak és még nem támadtak újból. És mivel nem támadtak, a futár javaslatot tett a kapitánynak.

-Uram! Mi lenne,ha most mi csapnánk le rájuk? Felmérnénk az erejüket és keményen leszámolnánk annyival, amennyivel csak lehet.

A kapitány habozva de bólintott. Előnyös helyzetben voltak és ezt fel kellett adniuk, ha ellenséges terepre hatolnak be. A sereg azonnal rendeződött, majd útnak is indult. Délkeleti irányba mozogtak, áthaladtak azon a területen is, ami később, majd a Megyének neveznek. Így érték el a nagy keleti utat két nap alatt és ellenségnek még se híre se hamva. A Szelesdomboktól keletre ereszkedtek rá az útra és hamarosan elértek magányföldére. Átkeltek egy hídon is ami után már Rhudaur következett. Végül az Utolsó Hídnak nevezett átkelő két oldalán táboroztak le aznap estére. Az éjszaka közepén aztán ellenséges mozgást érzékeltek a táboruk körül. De nem orkok voltak, de még csak nem is ellenség, mint aminek vélték őket. Rhudaur leigázott népének néhány törzse volt. Északi emberek. Már figyelték a Númenóriakat egy ideje. Hallgatták a beszélgetésüket a tábortűznél, és miután meggyőződtek, hogy Szauron ellenségei, úgy gondolták, csatlakoznak hozzájuk a Sötét nagyúr ellenében. A nyugati emberek elfogadták az idegenek szövetségét, de nem bíztak bennük teljesen, ezért a nagyjából 2 ezer főt számláló népüket a saját táboruktól északabbra szállásolták el. Tovább megígérték nekik, ha győznek, nem fogják őket zaklatni, nyugodtan megtarthatják maguknak ezt a vidéket. Közben a meghódított Eregion vidékéről már elindult egy erősebb orksereg és pontosan tudták, hol táboroztak le az emberek. De azok nem küldtek ki felderítőket, így csak találgatni tudtak a létszámukkal és a sebességükkel kapcsolatban. Mindenesetre már felkelt a nap mire meglátták az első lényeket. Harci bestiákat és mögöttük az orkokat,koboldokat. A z emberek a tábor elé vonultak és a két szárnyukon helyet foglaló nehézlovasság máris a harcba vetették magukat. Át akarták karolni az orkokat és összezúzni. A lovasság leengedte lándzsáit és egyre nagyobb sebességgel haladtak az orkok szárnyain levő, eddig ismeretlen lények felé.** Hatalmas lények voltak ,akik majdnem négy lábon álltak. Tollasak voltak akár a madarak, és hatalmas csőrük is volt és erős hátsó lábaikkal, melyeken hatalmas karmok nőttek, gyorsan tudtak futni. Rikoltozva elindultak a lovasok irányába, a hátukon lovagló páncélos orkok pedig kantárral igazították állataikat, miközben hosszú sarlókardjaikkal készültek az ütközésre. Az emberek íjászai tüzet nyitottak a középhadukra. Az orkoknak azonban közelebb kellett kerülniük, mert a Númenóriak íjai jobb fából készültek és messzebbre hordtak. Ez újabb veszteségeket jelentettek nekik. A kapitány parancsára a gyalogság is rohanva közeledett feléjük. Közben a nehézlovasság kaszabolta bestiákat és hullottak a madárfejek. De mégis a lovasság vonult vissza az emberveszteség miatt. A két lábon rohanó madarak pedig vérszemet kapva rohantak utánnuk. Gyorsabbak voltak az embereknél, csőrükkel beletéptek az utolért ló nyakába vagy lábába, hogy aztán a földre rántva széttéphessék őket. Csak úgy tudtak megmenekülni, hogy a madarak elegendő lovat kaptak el ahhoz, hogy a többiekkel ne foglalkozzanak. Miután végeztek velük újból megindultak és két oldalról a rohamozó emberekre támadtak.

-Megállj! Alakzatot felvenni!-kiáltott a kapitányuk.

Ekkor a rhudauri emberek, pontosabban pikások gyorsan beásták magukat két oldalra és íjászaikat maguk mögött tudva biztosak voltak a győzelmükben. A madarak, mint mindig, most is gyorsan trappoltak feléjük és könnyű célpontnak vélték az egy helyben álló embereket. Vakmerőségükért és tévedésükért megfizettek, amikor egymás után hulltak, és a hátaikról leesett orkok beleit is kiontottak. Egyik teremtmény sem élte túl. A rhudauri emberek vezére akkor kiáltotta el magát.

-Támadás!

Az Ettensziki kósza íjászok kardot rántottak, a pikások pedig megfordultak és fegyvereiket újból leeresztették. A nyugatiak ekkor jöttek rá, hogy elárulták őket, méghozzá csúnyán. Sőt. Nem volt elég, hogy Északon és Délen harcolniuk kellett, most még az orkok is megérkeztek végre keletről. Elkezdődött a déli sereg nagy harca, miközben északon is harcoltak( ezt most nem részletezem(és nem is fogom). 3 helyről zárták őket közre, csak nyugatnak hátrálhattak, de erről szó sem lehetett. Númenor dicső serege akár hatszor nagyobb sereget is kész volt visszaverni. Vadul forgatták a kardjukat és aprították az ellenséget, csakúgy mint a kapitányuk. Kétkezes nehézkardjával felnyársalt egy páncélos orkot, de az még mindig felé kapkodott. Fogta és belé vágta a tőrét is a nyakába és végül megadta magát a halálnak. Egyszerre kelt birokra két rhudauri pikással, kik két oldalról döfködtek felé. Lehajolt és pengéjével levágta a pikák hegyeit, aztán fordult egyet és visszakézből lerepítette a fejüket. Keményen küzdött, kitartott a végsőkig. Minden ellenfelével végzett, de végül egy trollal hozta össze őt a szerencse. Sikerült ugyan belevágnia a jobb lábába, de a troll mérgében lehajolt érte és két kézzel összemorzsolta. Nem éppen a legjobb halál. Az ember azonban megőrizték pozíciójukat és kevés emberveszteség ellenére megállták a helyüket, visszakergették az ellenségüket a ködhegységen túlra, koboldvárosba. Az orkok megfutottak a rhudauriak pedig megfizettek. Aztán Lindon is csatlakozott és együtt kisöpörték a gonoszt Eriador földjéről. Ezután Szauron lassan visszavonult és szándékosan kerülte a Númenóriak által látogatott területeket. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a tengerpartoktól távol Szauron hatalma továbbra is fennállt, mert e Sötét Esztendőkben a dúnhargi emberek, a Púkel nép is őt szolgálta. Végül aztán, Númenor bukása után a száműzöttek két királyságot hoztak létre Középföldén: Északon Arnort, Délen Gondort. 3434-ben aztán összeállt az emeberek és tündék utolsó szövetsége és hatalmas csatát vívtak Dagorlad mezején, hogy aztán onnan továbbhaladva több éves ostromba fogva bevegyék a Barad-dúrt is és Szauront legyőzzék. De nem végleg.

weta-workshop-design-studio-7534gundabx-creature-01-nk.jpg

Kitalált csaták 56

Az Ádáz tél

0be5fb614ac812c32ac021f5390d066d-700.jpg

 

Szép napra ébredtek az Anduin völgy lakói, a Beornfiak. 2758 tavasza volt és alig egy hete olvadt el az utolsó hó is és kezdett virágba borulni minden. Egy új falu épült a ködhegység keleti oldalán, a Bakacsinerdő északnyugati csücskében. A faluban is pezsgett az élet. A férfiak építették a szebbnél szebb házakat és istállókat. Az istállókban pedig sokfajta állat lakott. A gyerekek szaladoztak a faluban vagy körülötte. Az asszonyok pedig a földeken dolgoztak. Hétvégén általában fegyveres gyakorlatok folytak az emberek körében. Erre is szükség volt, mert a ködhegységből rendre aláereszkedtek a koboldok és muszáj volt megvédeni magukat. Szinte mindig tavaszon támadtak, ezért is költöztek ők északra, de azelőtt sem támadtak már vagy 2 éve, ami nyugtató és nyugtalanító is volt egyben, mert ha nem támadtak, akkor biztosan gyülekeznek valahol és terveznek valamit. A falak is épülőben voltak. Egyszerű fából készült fal volt, de masszív. Eltelt a nyár is, de az ellenség hírét sem adta még és a falu is nagyjából kész volt. Ősszel mindenki a gyümölcsösben molyolt. Egy nap pedig leesett a hó. November vége felé járt már az év, így nem is volt csoda, de most még senki sem sejtette, hogy ez lesz a leghosszabb, legkegyetlenebb tél, amit valaha is átéltek. Először csak -20 fokok voltak, aztán sűrűbben kezdett havazni és egyre hidegebb lett. A beornfiak és a többi nép számára is ínséges idők következtek. Gondor partjait Umbar és Harad támadta, Hobbitokat orkok támadták, a keletlakók és a dúnföldiek pedig Rohant támadták. A gyerekek már készültek a mókára amit a téli hó nyújthatott nekik. Elkéredzkedtek a szüleiktől és a szánkóikat magukkal víve megtettek egy pár mérföldet a legközelebbi dombig. Megmászták a magaslatot, majd versenyezni kezdtek a lejtőig. Jó pár kört megtettek, oda-vissza. Mentek még egy utolsót. Ismét feltolták a szánkókat a tetőre, majd kifújták magukat fent. Az egyikük elnézett a távolba és mozgást látott, de végül meggyőződött, hogy csak a hó vakítja el. Aztán a szeme sarkából ismét mozgolódást látott, de ezúttal alaposabban szemügyre vette és egy farkast látott. Egy nagy fehér farkast. Egyenesen a fiúra meredt. Feltűnt mellette még jó néhány hasonló állat. Több sem kellett a gyerekeknek, felpattantak szánkóikra és nem volt elég, hogy erősen lejtett a domb, de még hajtották is magukat. Nagyon féltek és, minél előbb haza akartak jutni. Alighogy leértek az egyikük hátranézett és látta, hogy a farkasok megpróbálnak leereszkedni utánnuk. Iszkiri haza, ahogy csak a lábuk bírta. Szerencsére kicsit később már a falu falai mögött voltak mind. Elmesélték mit láttak, mire a férfiak mind fegyverekkel a kezükben a falakra siettek. Vártak és vártak, de a farkasokat nem látták sehol és így telt el a nap. Este azonban folytatódtak az események az ellenség megcsáklyázta a falat és az átvágott torkú őröket ledobálták a magasból. Páncélozott kobold gyalogosok voltak a Köd-hegységből. Már az udvaron járkáltak és miután beengedték a farkasaikat is együtt kóboroltak és vért kívántak. Szétszéledtek a faluban és megpróbáltak bejutni a házakba. Amelyik ajtó nyitva volt oda beosontak és álmukban gyilkolták meg őket. Tekintet nélkül a korukra vagy a nemükre. Benyitottak ahhoz a kisfiúhoz is aki először észrevette a farkasokat. A szüleivel aludt, de épphogy csikordult az ajtó ő felébredt és mikor meglátta ugyanazt a farkast felsikoltott. Hirtelen felverte az egész falut, nem beszélve a szüleiről, főként az apjától, aki azonnal az ágy melletti szekrényre kapott a késéért. A farkas neki ugrott, de nem tette zsebre amit kapott: egy halálos kést a szívébe. Azonnal kiugrott asszonya mellől és kardjával ellentámadást intézett a két kobold ellen is aki a farkassal jött. Egyiket keményen nekilökte a falnak, hogy mozdulni se bírjon, a másikat gyomron szúrta. A kis féreg vinnyogva rángott a padlón, amíg a férfi újra vörösre festette a pengét, társa vérével, mikor átvágta a torkát. Sietve felhúzott egy bakancsot és felkapott egy pajzsot, majd úgy ahogy volt, hálóingbe kirohant a harcoló társai mellé. Sok helyen lángoltak már a házak. Az ellenség célja pedig egyértelmű volt. Nem rabolgatni akartak és elhurcolni a gyengéket, hanem az utolsó morzsáig hamuvá égetni mindent. Ezt sem sejthették ugyan, de az Ádáz tél az Angmar területéről érkezett. Jelezte, hogy a Boszorkányúr visszatért. Az ő haragja hozta a hideget. A Beornfiaknak menekülniük kellett. Így ért véget új telepük rövid élete. Délre menekültek, oda, ahonnan jöttek és ahová még nem ért el a hó, de csak napok kérdése volt ez is. Hajnalban érkeztek meg egy dombról leereszkedve a régi lakhelyükre. A koboldok nem követték őket( egyenlőre).

Most végre nyugodtan álomra hajthatták a fejüket. A család és egy jó pár ember épségben megúszta, de a rettegés még mindig ott élt a szívükben. Ahogy pedig teltek a napok, a hó idáig is elért. A délebbi falut is elérte az Ádáz Tél. A vadászok, mint előbb a gyerekek, Fehér farkasok közeledtét látta, orkokkal a hátukon. A völgyben gyülekeztek az emberek, a nők és gyerekek pedig a faluba menekültek vissza és magukra zárták az ajtóikat. A Beornfiak szemtanúi lehettek az ellenség csatasorba állásának, végig a dombtetőn és nem mozdultak, várták, hogy az ellenség lépjen. Az pedig lépett, pontosabban futott is. Egyenest le a meredek terepen az emberek felé. A farkasok az összecsapás előtt üvöltöttek egyet, majd az első kobold máris magasba emelte a lándzsáját, amikor egy Beornfi előlépett a fejszéjével és kiütötte őt nyergéből. A teste eltűnt a mély hóban, a többi farkas taposta maga alá. A kobold farkasa hátrapillantott, gazdájára, de inkább előre kellett volna figyelnie, mert egyenest belerohant egy kihegyezett karóba, ami nyársra húzta őt. A gonosz erők nagy zűrzavart hoztak az emberek közé és még nagyobb pusztítást végeztek, de most nehezebb dolguk volt. Az emberek helytálltak. Kardjaik és fejszéik ereje megfordította a harcot és az Ádáz Tél terjeszkedését. De az angmari és egyéb terjeszkedéseket nem fékezhették meg. Másnap ismét harcra került sor, ugyanabban az időben mint az előbbi napon. A farkasok ismételten lerohantak a dombról, hogy az embereknek essenek, de az emberek is készültek. Ott ahol a talaj már nem lejt, hanem kiegyenesedik, a hó alatt egy széles karósánc volt elrejtve. A sáncot néhány kötéllel működtették és a vezér jelére az erre a feladatra kijelölt személyek a kötelekhez kaptak. A koboldok közben nyilazni kezdtek és a kötélnél állókat nem védte semmi. Akit eltaláltak azt félrehúzták és más állt a helyébe. Az ellenség ismét könnyű prédált remélt, de ezúttal még nagyobbat kellett csalódniuk, mint az azt megelőző napon. Mikor elérték a domb alját és elrugaszkodhattak volna, hogy egyetlen ugrással elérjék az első embereket, kegyetlen meglepetésben lehetett részük. A kötelek megfeszültek és a hegyes karók az égnek meredeztek. Volt is nagy szüvíkelés, ordítozás, meg acsargás, mikor a farkasok a saját súlyuknál fogva, szinte egészen a tövig felnyársalódtak. Amelyiknek volt esze még itt visszafordult. Néhányuk kínjában levetette a hátáról a koboldot, hogy aztán azok is a karókat díszítsék a tetemükkel. A kínlódó állatoknak lefejezéssel adták meg a végtisztességet. A páncélozott koboldok közül azonban akadt egy-kettő akik átvergődtek a karók közt és közelharcba bonyolódtak az emberekkel, de alig ölhettek meg néhányat közölük, a Beornfiak fejszéi hamar felhasították őket, akár a fákat télre. A féktelen mészárlás elmaradt, helyét a fejvesztett menekülés váltott fel. Most már ismét a Beornfiak voltak túlerőben és harci kedvük magasra hágott. Olyannyira, hogy gondolkodás nélkül űzőbe vették a menekülőket, egészen ki a dombtetőig. Ahányat csak tudtak levágtak, vagy lelőttek. Aznapra befejezték a harcot és megpihentek estére. Holnap már kora reggel talpon voltak, de nem azért mert ellenfeleik ilyenkor szoktak érkezni. Más oka volt. A falu lakói fellélegezhettek végre. Saját népük számos tagját látták közeledni, jó pár harcossal a kíséretükben. Ám amikor összetalálkoztak, kiderült, nem a jó szándék vezérelte ezen lakókat északra. Ahogy az is kiderült, hogy miért nem támadtak még a koboldok,szokás szerint. Egy másik csapatuk-a frissen érkezettek elmondása szerint orkokkal és hó trollokkal felszerelve-a hegyeken át haladva egy délebbi ponton érkeztek meg az Anduin vidékére. Akit tudtak legyilkoltak és nem álltak meg, hamarosan ide is érnek majd. A hó érkeztével még aznap este ők is megérkeztek. Délről a nagyobb sereg támadt, északról pedig a kisebb, a szokásos koboldok és farkasos képében.

Ismét megindultak a dombról, veszettebbül és vadabban, mint korábban. A beornfiak újra a karósáncot alkalmazták, nagy sikerrel. A túlélőket nyilakkal szórták meg. Az emberek aztán megfordultak és szembe találták magukat a déli sereggel. Amazok a trollokat küldték az első sorba, míg az embereknek egy kis létszámú lovasíjász egységük volt, akik szembe indultak a trollok ellen, állandóan nyilazva. És összecsapás helyett a lovasok szétváltak előttük, de sajnos belerohantak a lándzsásokba. A trollok pedig a Beornfiak íjászaiba. A fejszések és a többi harcos tízesével irtották az ellenséget, de karjuk elfáradt, testük elnehezült és tüdejük sem bírta a harcot. Sorban vágták le őket. Akik elmenekültek állandóan bujkálniuk kellett, míg a hosszú tél vissza nem húzódott északra és a jók birodalmai éppen hogy túlélték.

Kitalált csaták 55

A lórieni tündék hőstettei

maxresdefault_18.jpg

 

3019. Ez az évszám talán ismerős lehet a Harmadkorból. Igen. Ez a Gyűrűháború éve volt. Sok csatát vívtak meg. A Helm-szurdokban, Pellenor mezején vagy a Fekete Kapuknál. De senki ne felejtse el azt se, hogy a gonosz erők nemcsak Mordorból áramoltak. Ott volt még a Bakacsinerdő árnyéka: Dol-Guldur, Szauron régi erődje. Miközben délen folytak a híres ütközetek, nem szabad megfeledkezni az északi küzdelmekről sem. Dol-Guldur utolsó seregeit engedte útjára, hogy távol tartsa a Mester déli terveitől, ellenségei lehetséges erősítéseit. Március 6.-án, mikor Aragorn felfedte a kilétét Szauron előtt, az ellenség sietve megindította a régóta tervezett támadásokat. A legnagyobb ezek közül a Minas Tirith elleni volt. Szauron itt a déli seregeit mozgósította, de voltak még erői Dol-Guldurban és szövetségesei Rhúnban, akik csak a parancsára vártak. A déli sereg március 10.-én indult el Mordorból, ezzel egy időben valószínűleg ezek az északi csapatok is megindultak a kitűzött céljuk felé. A Dol-Guldurból induló sereg volt az első, amelyik célhoz ért és megtámadta a közeli Lórient. A galadhrimok* erős nép voltak, nem rettentek vissza a közelgő orkok túlerejétől, pedig azok szokás szerint farkasok és trollok kíséretében közeledtek. Celeborn, a galadhrimok ura több úton küldött vadászokat az Anduin folyó mentén, néhány kilométer szélesen.

Az első néhány száz fős koboldhordára Celebrant mezején, a folyó nyugati felén akadtak rá a tündék. Idegesen kószáltak a magas fűben, minden fűszálat átkutatva, mintha bármelyiken egy tünde rejtezne. Mindegyiküknél volt ugyan közelharcra alkalmas penge, vagy kis fokos, de a többségük keze az íját markolta. Éles szemeiknek köszönhetően, azonnal észrevették a mozgás legapróbb jeleit is. Ha egy madár felröppent azonnal lőttek. Egy róka is felugrott és menekülni próbáld, de az egyikük lándzsával leterítette. A kapitányra pillantott, aki a fejével az állat felé bökött, hogy ellenőrizze. Semmit sem tettek a kapitány engedélye nélkül. Nagyon alaposak és óvatosak voltak. A tünde vadászok azonban nesztelenül guggoltak a közelben, még az orkok érzékei sem vették őket észre. Már lassan lazítottak egy kicsit a körültekintő, feszült módszeren, mert nem találkoztak még ellenséggel. Gyorsítottak lépteiken és tudtukon kívül a megfelelő irányba tartottak. A vezér előkapta a szablyáját és az élen haladva utat vágott a többieknek. A tündék már feszítették a húrt és lőttek volna, de a vezetőjük megállította őket. Figyelmes lett ugyanis az ork kapitány oldalán lógó kürtre.

-Azt! Ha a vezérüket lelőjük, nem fogja riasztani a többi csapatot.

Újra felröppent egy madár és az orkok ismét utána lőttek, kevés sikerrel. Újabb nyilak is suhogtak a levegőben, de ezúttal a tündék lőttek. Sokan egyből meghaltak, mások pedig átkozódtak miközben sebet kaptak és a láthatatlan ellenséget próbálták bemérni és eleresztették a nyilaikat. A kapitányt is combon lőtték. De annyi lélekjelenléte volt, hogy menekülés helyett a szájához kapja a kürtöt. A lélegzet azonban a torkára forrt, egy tünde nyílvesszővel egyetemben, amit az egyik vadász lőtt át a kürtön keresztül az ork torkába. Már a negyedük sem élt. A tündék tovább lőtték a menekülőket, miközben a társaik már a sebesülteknek adták a meg a kegyelmet a kardjaik hegyével, vagy a hullákból húzták ki a használható nyilakat. Itt végeztek, de sürgősen vissza kellett térniük a fővárosukba, hogy hírrel szolgáljanak Celebornnak. Hasonlóan alakultak a dolgok az egész határon. A legtöbben még mindig kint maradtak védeni a folyó innenső szakaszát, csak néhányan tértek vissza, jelentés vagy emberpótlás céljából. Az első hullámuk maradéka visszahúzódott az Anduinon túlra, a többségük pedig holtan feküdt, vérükkel rondítva a zöld fűtakarót. Celeborn ismét kiküldte a vadászokat a határra, de nem akadtak nyomra. Egyik csapatuk még észrevétlenül átkelt az Anduinon is és lassan kúszva a fűben aztán az egyikük farkasszemet nézett egy ordassal. A tünde jéggé dermedt, hirtelen meglepődöttségében, miközben a farkas szép lassan felhúzta az ínyét, hogy elővillanjanak tűhegyes tépőfogai, majd halkan, hosszasan morogni kezdett. A tünde ekkor észbe kapott és villámgyorsan a combjára rögzített kését nyúlt. A farkas azonban gyorsabb volt. Rákapott a tünde fejére és a felismerhetetlenségik, véres cafatokra szaggatta. Épphogy lenyelt egy falatot, felágaskodott és egy hosszút vonított. A folyón átjutott tündéknek esélyük sem volt. A magas fűben rengeteg( ismétlem rengeteg) helyen megindultak és a partról elrugaszkodva egyenesen a folyóba vetették magukat. A tündék két sorra váltak szét. Az egyik sor célzott, lőtt,aztán futott, ahogy csak a lábuk bírta. Míg ők hátráltak a másik sor lőtt, állandó tűz alatt tartva az ordas hordát.

A farkasok így is elérték a túlpartot és eszeveszett csaholással a tünde vadászoknak estek. Nem számított neki, mennyi nyilat kapnak, vagy mennyien hullanak el közölük, akkor is utolérték a prédát és akit elkaptak, az nemigen menekülhetett. Ha pedig mégis, akkor elkapta egy másik.

Az erdei nép alig tudott menekülni, aki megmenekült azok is csak azért élhette túl, mert a farkasok( senki sem tudja miért) visszafordultak és a folyó innenső partjáig rohantak. A tündék viszont támadni akartak és a teljes sereget felkészítették a csatára. Sokfajta íjász egységet vetettek be, mind gyalogosan és lovon. Nehéz gyalogosokban sem szenvedtek hiányt. Voltak kardmestereik, lándzsásaik, alabárdosaik. A vadászok vezették őket. Arany csipkés páncélzatuk kiemelte őket az egyszerű sárga,zöld páncélú társaik közül. Kicsit hasonlítottak a rhúni íjászokra, csak ők hordtak sisakot és maszkot, meg kék csuklyát és palástot. Közelebb érve észrevették, hogy az ellenséges sereg sem csak farkasokból áll. Voltak zöldes színű,hatalmas erdei trollok Dol-Guldur erdejéből. És egy teljes orklégió, erdei hadviselésre kiképezve és felszerelve. Sokuk terepszínű pikkelyes páncélzatban voltak. A tündék megálljt parancsoltak és átrendezték soraikat,de az orkok már támadtak is. A farkasok ismét beindultak, köztük trollok rohantak, kalapácsukat a magasba tartva. Mögöttük az orkok is elindultak, szépen lassan meneteltek előre. A tündék szokás szerint nyílzáporral kezdett, ami szokás szerint tarolt is, főként a farkasok terén, a trollokat nem érte szinte semmi. Visszavonták az íjászokat és most már a közelharcosok alkották az első sort. Alabárdosok középen, lándzsások pedig a szárnyakon vették fel a pajzsfal formációt. A farkasokkal már folyt a harc,de a tündék csak lecsapták magukról, mint a bosszantó szúnyogot. Egyiküknek sikerült kihúzni a pajzsfalból egy lándzsást a lábánál fogva, de a tünde társai előbbre léptek és több szúrással végeztek vele, majd sérült társukat a hátsó sorba küldték. Miután itt nem jártak sikerrel két oldalról akarták megkerülni a szárnyakat, de itt meg lovas lándzsásokba ütköztek. Most már több veszteséget okozhattak a tündéknek, de ők is megtörtek és vinnyogva kullogtak vissza. A trollok viszont már keményebb dió voltak. Ha a farkasok szúnyogok akkor, őket megtermett dongókhoz lehetett hasonlítani. Erősen lecsaptak és beékelődtek a szárnyakba. Most végre már az orklégió is nagyobb sebességre kapcsolt és futva rohant a csatatérre, miközben saját íjászaik fedezőtűzzel támogatták őket és egy pár tündét rendesen kilyuggattak a nyilakkal. A talpig fekete pácélt viselő, fekete urukok nagy lendülettel estek neki az ellenük előreküldött lándzsások ellen. Két fejszével harcolva fogtak vérgőzös őrjöngésbe a tündék sorai közt. Rövid idő alatt apró darabokra vágták őket, majd néhányuk már veszetten futott is tovább, hogy a trollokhoz csatlakozva még több tündét mészároljanak le. A tünde kardmesterek is megindultak. Felsorakoztak ellenük 2 sorban. Megvárták még közelebb kerülnek, majd egy másik csapat lándzsákat vetetek rájuk. Az első néhány soruk meg is kapta az áldást, aztán jöhettek a kardmesterek is. Mivel még az orkok nem dőltek ki a kőlándzsától, a tündék felugrottak a vállukra, majd onnan tovább és a levegőben húztak elő pengéjüket, hogy fegyverrel a kezükben érjenek földet. Mindkét egység méltó ellenfélre talált a másikban. Míg mögöttük a trollok és a Dol-gulduri harcosok küzdöttek a pikások, a lándzsások és a kardforgatók ellen, addig ők, elit egységekként igazi csatában vehettek részt. A tündék, éles kardjaikkal hárítottak és igyekeztek minél több helyen sebet ejteni az orkokon. Volt amikor az egyik ork éppen levágott egy tündét, aztán egy másikhoz fordult, de mozdulni sem tudott, mert fel sem eszmélt és két tünde cikázott körülötte. Hol jobbról, hol balról vágtak a húsába. Ő meg csak térdre hullt, majd a földre zuhant. A fekete urukok is öltek, méghozzá eszeveszettül. Egy párbajban általában az ork nyert. Durva módszerekkel harcoltak. Felhasogatták a tündéket, vagy csontjaikat törték, aztán megragadták hosszú hajukat és lefejezték mind. Ordítva rázták trófeáikat a levegőben, majd a hátukon hordozott többi fej közé tűzték. Ezek a trófeák azt mutatták, milyen ügyes volt egy ork a harcban. Szerencsére a tündék voltak túlerőben, és levágták a betolakodókat, majd a trollok és a többi ork felé fordultak. A trollokat is megölték ekkorra már. Azok aki életben maradtak, megkerülték az erdőt és elhagyták a csatateret. Elérték a Rohani Magasföldet, de itt a Vasudvardból érkező Entek futamították meg őket. Lórient még kétszer érte támadás, de Az Aranyerdőbe egyszer sem jutottak be.

 

Galadhrim= erdei nép

KItalált csaták 54

A lovasurak haragja 2.

maxresdefault_17.jpg

A Kitalált csaták 37. részének folytatása

 

Köd ereszkedett Rhún mesebeli vidékére, ahogy a lovak prüszkölve vágtattak az úton, vissza Arraw városa felé. Hangosan nyerítve és néha hörögve adták tudtára a kapuőröknek, hogy Rhún királya megérkezett, lovasai élén. Mögöttük szinte fáradhatatlanul futottak, gyalogos társaik. Ez igen nagy teljesítmény volt. Most éltek túl egy nagy csatát és fáradtan még több mérföldet futottak, teljes páncélzatban. Az előbbi órákban, nagy csatában vehettek részt és szégyenszemre csúfos vereséget szenvedtek a bosszúvágytól fűtött, mindenre elszánt Rohírok fejszéjétől és Fengel 5 fiától. Alighogy beértek a kapun a király leugrott a lóról és sietős léptekkel a trónterembe sietett. Haja tapadt a vértől és sártól, arcán már megszáradt leölt ellenségeinek vére. Nem csoda, ha családja megriadt tőle, ahogy belépett a terembe.

-Asszony! Fiúk! Csomagoljatok! Most!- kiabálta idegesen.

A család nem kérdezett semmit, mert sejthették, hogy nem kellene menekülniük, ha győztek volna. Ő maga gyorsan megmosakodott, átvedlett egy másik ruhába. A vér lejött, de az aggodalom és kétségbeesés nyomait a víz sem oldhatja. A felesége és két fia ekkor tért vissza. Ládákat hoztak, bennük holmijaikkal.

-Kifelé a hintókhoz! Mindjárt itt lesznek!-ösztönözte őket és valóban nem túlzott.

Rhún királya ellovagolt Arrawból a családjával, népével és seregével együtt. A köd felszálltával aztán megjelentek a zöld alapon fehér lovas zászlók, a város közelében. Fengel fiai szintén futva érkeztek a csatamezőről. Látszólag meg sem kottyant nekik. Meredten a kapukra bámultak, majd Thengelre figyeltek. Egy közeli erdőből egy harkály kopogott a fán, miközben Rohan királya felemelte karjait és emberei megfeszítették izmaikat.

-Támadás!

A Rohír sereg ordítva rohant Thengellel az élen a kapukhoz.

-Menjetek!-kiáltott Thengel és intett a fejszéjével.

A sereg eleje szétnyílt és egy faltörő kos robogott egyre gyorsabban célja felé. A kapuk leszakadtak a vasaikról és a sereg benyomult rajta, de a döbbenetükre nem találtak senkit

-Hol vannak? Kérdezte Helmingas a testvéreitől.

-Ti és ti velem jöttök-szólt Eofor és 20-ad magával szétszéledtek a városban, ellenség után kutatva.

-Csak óvatosan, lehet, hogy csapda-intette őket komoran Thengel.

Néhány perccel később tért vissza mosolyra húzott szájjal és széttárt karokkal.

-Üres! Nincs itt senki! Elmentek!

A sereg örömittasan szétszéledt, fosztogatni és gyújtogatni kezdett. Arraw hamar füstbe és lángokba burkolódzott, Thengel pedig egy tornácnak támaszkodott, ölbe tett kezekkel figyelve az eseményeket. Dolguk végeztével aztán követték a menekülő ellenségeik nyomát és végül jó pár hónapra letáboroztak a Rhún tenger nyugati részénél, ott ahol a folyó a tengerbe ömlik, Dorwinion földjén. Egyik reggel tanácskozást tartottak a hadjárat további lépéseiről, hisz lépniük kellett, ellenség vette körül őket és Rhún királya is összeszedte már magát.

-El kell döntenünk, hogyan tovább-mondta Eofor-én vagyok a sereg feje, mivel Thengel és Folcred öcsénk haza indultak.

-Ez nem így működik drága bátyám-tiltakozott Fastred-mi mindannyian Fengel fiai vagyunk, nem sajátíthatod ki magadnak a sereget, csak mert te vagy a legidősebb.

-Rendben mit javasolsz hát?

-Vessük meg a lábunkat a keletlakók közt. Oda üssünk ahol fáj nekik. Bevesszük azt a híres erődítményüket a folyón túl.

-Ha jó terv beválik, ha nem akkor rossz terv-szólt semmitmondóan Helmingas hátulról.

-Helyes-szólt erőltetett mosoly kíséretében Eofor, majd kiment a sátorból a szakadó esőbe.

Másnak elindultak észak felé, átvágtak Dorwinionon, átkeltek a folyón és a magas fűben kúszva nagyjából megközelítették a várost. Az erőviszonyokat latolgatták. A falak nem voltak túl magasak, az őrség is ritkás volt és nem számítottak támadásra. A lakosság úgy tűnt éli a megszokott életét. Néhány nappal később a Rohírok vadászni mentek a közeli erdőbe, de vad helyett két rhúni vadászt találtak egy tónál. Épp a szomjukat oltottak. A vadászok elbújtak két fa mögött és füttyentettek néhányat, mire a Rhúniak felkapták íjaikat és megindultak a hang irányába. Óvatos léptekkel elhaladtak fák közt, és csak akkor torpantak meg, amikor a Rohaniak kését érezték a torkukon.

-Mondjátok meg mikor a legsebezhetőbb a váratok és elengedünk titeket-szólt az egyik.

-Ha...ha tényleg elengedtek elárulom, hogy pontban éjfélkor van őrségváltás. Olyankor senki sincs a falakon.

Miután megkapták amit akartak, a két rohani elengedte foglyaikat. De a várba nem engedték őket vissza. Eltelt egy nap. Másnap nagy meleg köszöntött a Rhúniakra és a Rohaniakra egyaránt. Az őrség a falnak dőlve, annak árnyékában töltötték idejüket, ahelyett, hogy kémlelték volna az ellent. Egyszer az egyik megunta a heverészést, mert elgémberedett a háta. Felállt, kinyújtóztatta magát és megfordult. Beárnyékolta szemét és a távolba bámult. Addig nézte az eget és a földet, amíg egy nyilat kapott a szemébe, majd egy másikat a torkába. Az őr visszaesett a falra, majd onnan le az udvarra. Ezzel felébresztve a szunyálókat is.

-Északi emberek! Íjakat elő!

Szempillantás alatt a falak alatt volt. Az egész sereg. Néhány létrát vittek a falhoz, egyesek nyilakat lövöldöztek a falakra, miközben társaik pajzsokkal védték őket. Fastred a hátsó sorban foglalt helyet és a lova után fogott harci kocsijában pihenve nézte az eseményeket. A kocsi kétszemélyes volt, így bátyja Helmingas is mögötte állt, kezét kardja markolatára téve. Néhányan már fent voltak a falakon, egyeseknek pedig létra sem kellett, mert a fal repedéseibe kapaszkodva haladtak felfelé. Eofor is ezek között volt. Miután látta, hogy két társai is lezuhan a mászás közben, megfeszítette ujjait és keményebben kapaszkodott, mint valaha. Elérte a tetejét, majd előhúzta fejszéjét és mellé egy kést is. Meglepett egy íjászt, aki észre sem vette, hogy mi folyik pár méterrel mellette. Fokosát a hátába vágta, aztán lelökte a mélybe. Lerohant a lépcsőn, kivédte egy karforgató támadását. Lefogta a kezét és többször is a mellkasába vágta a fejszét. Elengedte és máris vércsíkot húzva maga után, gurult lefelé. Eltette fegyvereit és nyugodt lépésekkel, csak lazán elindult, kinyitni a kaput. Egy paraszt véletlenül az útjába került, de ő mit sem törődve vele, elkapta az ingét, megfejelte, majd behajította a kapu melletti őrbódéba. A férfi mindent összezúzott maga körül és egy nagyobb szálka át is fúrta a tüdejét. Kicsit rángatózott, aztán örökre elhallgatott. Eofor keményen megmarkolta a kapun, keresztbe lévő gerendát és teljes erejét bevetve leemelte a helyéről. Kinyitva állt a kapu. Eofor mosolyogva, széttárta karjait és beljebb invitálta társait.

-Jöjjetek testvéreim! Legyetek üdvözölve új otthonunkban.

A Rohírok maguk előtt hajtva a parasztokat, érkeztek meg a várudvarba. Elkezdték legyilkolni a Rhúniakat. Eofor is csatlakozott a rohamukhoz. Eltáncolt egy rhúni alabárdos mellett, aztán egy határozott mozdulattal tarkón szúrta. A csatától megőrülve, késével rámutatott egy következőre, hogy támadja meg. Simán félrelökte a kardját és fejszéjével bezúzta a koponyáját. Örömittasan verte a befeszített mellkasát a véres fejszéjével, hogy utána ordítva ronthasson a következő ellenfelére. Fastred is vadul hajtotta a lovát. Ők is beértek a várba és Helmingas előrántotta végre a kardját. Leugrott a szekérről és ő is elvegyült a mészárlásban. Sorra vágta le a Rhúniakat, katonát vagy ártatlan városlakó között különbséget nem nézve. Eofor és harcosait már csak egy frissen kirendelt íjász egység választotta el a város teljes bevételétől. Sokukat lelőtték, de nem tudtak közelebb férkőzni. De Fastred pont jókor érkezett. Sajátjai utat nyitottak a harci szekérnek és a legkisebb testvér beszáguldott az íjászok közé, megtörve sorukat és harci kedvüket( nem beszélve létszámukról, ami szintén fogyásnak indult, ahogy a kerekekre felszerelt pengék elkezdték darabolni őket. Innentől már nem sokáig tartott és a keletlakó Rhúniak fejet hajtottak a (újabb) vereségük előtt. A megmaradt túlélőket választás elé állították: maradnak és beállnak a seregükbe, vagy mehetnek amerre látnak, de ha legközelebb a szemük elé mernek kerülni, a halál vár rájuk. Végül persze mint elfogadták az előbbi ajánlatot. A Rohírok hamar otthonossá tették a várost. A falakon már a lovas zászlók lengtek és az udvaron épült a három testvér szobra, a város és Fengel fiainak dícsőítésére. Ezek mellett keményebb építkezésekbe is belefogtak. Magasabbra emelték a falakat és megerősítették a kapukat is. Mindenki keményen dolgozott, még a legtöbb harcos is kard helyett, most kalapácsot és vésőt forgatott. Néhány héten belül telepesek, családok és harcosok érkeztek a városba az új élet reményében. A Rohírok új városát többször is megtámadták, de akármilyen erővel jöttek, mindig fűbe haraptak. Most a rhúni király van úton a népe elit seregével. Minden vágya, hogy kiűzze a betolakodókat. Nemsokára jön a Lovasurak Haragja harmadik és egyben befejező része, melyben minden eldől majd.

süti beállítások módosítása