1640. éve a Harmadkornak. Ekkor kezdődött, hogy a gondori emberek kevésbé figyelték Mordor határát és a gonosz kezdett visszaszálingózni. Torondor, gondor akkori ura, ezért kiküld egy csapatot Mordor földjére körülnézni. A csapatot az akkori Dol-Amrothi herceg vezette. Osgiliathból indultak, majd Minas Ithilnél, a felkelő hold tornyánál, leszálltak a lovakról és máris Mordorban találták magukat. Ráleltek egy ösvényre, amelyen néhány nyom vezetett. Ez kicsit gyanús volt. Kivont karddal siettek tovább a csapáson, ameddig ezy fekete vizű tóhoz nem értek. A herceg lehajolt majd medöbbenve szólalt meg.

-Ez vér!

Felállt, körülnézett és senkit sem látott sehol. Mintha a föld nyelte volna el őket. Majd egy nagy ütést érzett a nyakán, és elsötétültek szemei, elméje elhomályosult és ájultan esett össze. Torondor király már hiába várta őket nem jött senki. Ezért Minas Anorban, a lenyugvó nap tornyában, kinevezett egy új kapitányt aki Anórienből érkezett. Búcsúbeszédében a király megfogalmazta, hogy rég nem volt szükség seregre de ha beigazolódik a félelme, ez a néhány katona nem lesz elég. Ezenfelül meg kell még kersniük a herceget és csapatát. Még ki sem értek a kapukon mikor Rohírok, hasonló nagyságú lovassága csatlakozott hozzájuk. A lovasvégi kapitány keményen belecsapott az anórieni kapitány vaskesztyűs kezébe és kérte had tartsanak velük.

-Ha Mordorban bajok vannak, akkor azt Rohannak is tudni kell.

-Rendben van. Mordor hatalmas és több szem többet lát.

A két kapitány és serege átvágtatott Osgiliathon, majd elhagyták Minash Ithilt is. A környéken megtalálták a korábban ott hagyott gondori lovakat is.

-Ez nem túl biztató. szólt a gondori.

-Nézd nyomok! szólt a lovasvégi kapitány is .

A sereg egészen a tóig lovagolt. Itt véget értek a nyomok, de a zászlós észrevett egy fekete csuklyás alakot az ösvény tetején, aki őket leste. Üldözőbe vették és siettek fel a dombra. Közben a csuklyás szép lassan eltűnt a másik oldalon. Egy pillanat alatt kiértek a dombra de sehol nem láttak az arnyalakot. Aztán rég nem látott ellenség bukkant fel két oldalról. Orkok, halálfejes sisakban. Rendezett sorokban csillogó páncélban és acéllal a kezükben rohantak az orkokra a gondoriak. Félelem nélkül. A Rohírok a dombon maradtak és figyelték az eseményeket. A nagy lendülettől csak úgy porzott a Gondoriak talpa alatt a fekete homok. Majd a végén hirtelen maguk elé kapták pajzsaikat és nagy erővel az orkoknak estek. Aztán mindenki elméjült a csata hevében. Az éles kétélű emberi kardokról csurgott az orkok fekete vére. Az orkok gyakran ketten másztak egy emberre. Amikor az egyik lefogta a pajzsát a másik leszúrta. De az ilyenek feje is hamar a porba hullt mert a Gondoriak vasfegyelemmel küzdöddek és a férgek felé kerültek. Majd a kapitány éppen az utolsót orkot szúrta keresztül, a lábával pedig lerúgta a kardjáról. Az ork máris zuhant a hullák közé. Ezután előhúzott a páncélja alól egy kendőt és letörülte kardjáról a vért.

-Hány halottunk van? 

-12

-És a parancsnok? 

-Ő is.

Az orkok viszont mind ottmaradtak. Elkaparták a holtakat, majd felszálltak a lovaikra és bevárták a Rohirokat is.

-Ez elég bizonyítékul szolgált. És az ára újjabb gondori életek voltak. Fordítsuk meg lovainkat és irány Gondor! szólt a kapitány.

-Uram nézz csak oda! szólt Lovasvég kapitánya. 

A távoli árnyékból újra előlépett a fekete csuklyás alak. A katonák biztosra vették, ha őt elfogják akkor mindent megtudhatnak. Mielőtt odaértek volna megint eltűnt. Ezután ismét orkok támadtak rájuk. Alabárdos orkok, katonás léptekkel lépkedtek az emberek felé.

-Maradjatok itt Gondoriak! Most mi mutatunk nektek valamit.

Maga köré gyűjtötte az embereit, majd jobb kezével lassan kivonta rövid egyenes kardját. A penge élesen zendült és örvendett, hogy újra használják. Serege egyvonalba állt, míg a kapitány hasonlóan lassú léptekkel, elindult az orkok felé. Karjdjával a pajzsán verte az ütemet. A csatatér felén aztán megállt és magasba emelte kardját.

-Öljétek meg mind!

Teljes lendülettel lódult az orkoknak. Minden olyan gyorsan tőrtént, hogy az orkok fel sem fogták és nem tudták leengedni az alabárdjaikat. Az egyik ork ráugrott a pajzsára de ő átvetette azt a feje fölött. Esélye sem volt felkelni a földről mert a Rohír eltörte a nyakát pajzsával. De egyből fel is állt, hogy maga fölé tartsa a pajzsát, mert csak így tudta kivédeni az alabárdos csapását. A testét viszont nem védte amikor lesúlytott így keresztülszúrta a kardjával. Ez volt az utolsó. Es mikor eldőlt, a Gondoriak és a Rohírok körül hatalamas árnyak támadtak fel. Szemben velük egy fekete lovon ült a Feketecsuklyás alak. Körülötte nyolc társával. Maga a Nazgúlom ura volt az. Az emberek körül pedig orkok péptek elő az árnyékból, végelláthatatlan sorokban. Megöltek ugyan jó sok orkot de az orkok 1-1 ember kivételével mindet megölték. Ez a két ember a saját nemzetükből voltak a hírvivők.

- Az emberek koránal vége. Eljött az orkok ideje.  szólt a Nazgúl.

Az orkok pedig elindoltak, bogy megmutassák a szabad világnak Szauron bosszúját.