A Kitalált csaták 37. részének folytatása

Köd ereszkedett Rhún mesebeli vidékére, ahogy a lovak prüszkölve vágtattak az úton, vissza Arraw városa felé. Hangosan nyerítve és néha hörögve adták tudtára a kapuőröknek, hogy Rhún királya megérkezett, lovasai élén. Mögöttük szinte fáradhatatlanul futottak, gyalogos társaik. Ez igen nagy teljesítmény volt. Most éltek túl egy nagy csatát és fáradtan még több mérföldet futottak, teljes páncélzatban. Az előbbi órákban, nagy csatában vehettek részt és szégyenszemre csúfos vereséget szenvedtek a bosszúvágytól fűtött, mindenre elszánt Rohírok fejszéjétől és Fengel 5 fiától. Alighogy beértek a kapun a király leugrott a lóról és sietős léptekkel a trónterembe sietett. Haja tapadt a vértől és sártól, arcán már megszáradt leölt ellenségeinek vére. Nem csoda, ha családja megriadt tőle, ahogy belépett a terembe.

-Asszony! Fiúk! Csomagoljatok! Most!- kiabálta idegesen.

A család nem kérdezett semmit, mert sejthették, hogy nem kellene menekülniük, ha győztek volna. Ő maga gyorsan megmosakodott, átvedlett egy másik ruhába. A vér lejött, de az aggodalom és kétségbeesés nyomait a víz sem oldhatja. A felesége és két fia ekkor tért vissza. Ládákat hoztak, bennük holmijaikkal.

-Kifelé a hintókhoz! Mindjárt itt lesznek!-ösztönözte őket és valóban nem túlzott.

Rhún királya ellovagolt Arrawból a családjával, népével és seregével együtt. A köd felszálltával aztán megjelentek a zöld alapon fehér lovas zászlók, a város közelében. Fengel fiai szintén futva érkeztek a csatamezőről. Látszólag meg sem kottyant nekik. Meredten a kapukra bámultak, majd Thengelre figyeltek. Egy közeli erdőből egy harkály kopogott a fán, miközben Rohan királya felemelte karjait és emberei megfeszítették izmaikat.

-Támadás!

A Rohír sereg ordítva rohant Thengellel az élen a kapukhoz.

-Menjetek!-kiáltott Thengel és intett a fejszéjével.

A sereg eleje szétnyílt és egy faltörő kos robogott egyre gyorsabban célja felé. A kapuk leszakadtak a vasaikról és a sereg benyomult rajta, de a döbbenetükre nem találtak senkit

-Hol vannak? Kérdezte Helmingas a testvéreitől.

-Ti és ti velem jöttök-szólt Eofor és 20-ad magával szétszéledtek a városban, ellenség után kutatva.

-Csak óvatosan, lehet, hogy csapda-intette őket komoran Thengel.

Néhány perccel később tért vissza mosolyra húzott szájjal és széttárt karokkal.

-Üres! Nincs itt senki! Elmentek!

A sereg örömittasan szétszéledt, fosztogatni és gyújtogatni kezdett. Arraw hamar füstbe és lángokba burkolódzott, Thengel pedig egy tornácnak támaszkodott, ölbe tett kezekkel figyelve az eseményeket. Dolguk végeztével aztán követték a menekülő ellenségeik nyomát és végül jó pár hónapra letáboroztak a Rhún tenger nyugati részénél, ott ahol a folyó a tengerbe ömlik, Dorwinion földjén. Egyik reggel tanácskozást tartottak a hadjárat további lépéseiről, hisz lépniük kellett, ellenség vette körül őket és Rhún királya is összeszedte már magát.

-El kell döntenünk, hogyan tovább-mondta Eofor-én vagyok a sereg feje, mivel Thengel és Folcred öcsénk haza indultak.

-Ez nem így működik drága bátyám-tiltakozott Fastred-mi mindannyian Fengel fiai vagyunk, nem sajátíthatod ki magadnak a sereget, csak mert te vagy a legidősebb.

-Rendben mit javasolsz hát?

-Vessük meg a lábunkat a keletlakók közt. Oda üssünk ahol fáj nekik. Bevesszük azt a híres erődítményüket a folyón túl.

-Ha jó terv beválik, ha nem akkor rossz terv-szólt semmitmondóan Helmingas hátulról.

-Helyes-szólt erőltetett mosoly kíséretében Eofor, majd kiment a sátorból a szakadó esőbe.

Másnak elindultak észak felé, átvágtak Dorwinionon, átkeltek a folyón és a magas fűben kúszva nagyjából megközelítették a várost. Az erőviszonyokat latolgatták. A falak nem voltak túl magasak, az őrség is ritkás volt és nem számítottak támadásra. A lakosság úgy tűnt éli a megszokott életét. Néhány nappal később a Rohírok vadászni mentek a közeli erdőbe, de vad helyett két rhúni vadászt találtak egy tónál. Épp a szomjukat oltottak. A vadászok elbújtak két fa mögött és füttyentettek néhányat, mire a Rhúniak felkapták íjaikat és megindultak a hang irányába. Óvatos léptekkel elhaladtak fák közt, és csak akkor torpantak meg, amikor a Rohaniak kését érezték a torkukon.

-Mondjátok meg mikor a legsebezhetőbb a váratok és elengedünk titeket-szólt az egyik.

-Ha...ha tényleg elengedtek elárulom, hogy pontban éjfélkor van őrségváltás. Olyankor senki sincs a falakon.

Miután megkapták amit akartak, a két rohani elengedte foglyaikat. De a várba nem engedték őket vissza. Eltelt egy nap. Másnap nagy meleg köszöntött a Rhúniakra és a Rohaniakra egyaránt. Az őrség a falnak dőlve, annak árnyékában töltötték idejüket, ahelyett, hogy kémlelték volna az ellent. Egyszer az egyik megunta a heverészést, mert elgémberedett a háta. Felállt, kinyújtóztatta magát és megfordult. Beárnyékolta szemét és a távolba bámult. Addig nézte az eget és a földet, amíg egy nyilat kapott a szemébe, majd egy másikat a torkába. Az őr visszaesett a falra, majd onnan le az udvarra. Ezzel felébresztve a szunyálókat is.

-Északi emberek! Íjakat elő!

Szempillantás alatt a falak alatt volt. Az egész sereg. Néhány létrát vittek a falhoz, egyesek nyilakat lövöldöztek a falakra, miközben társaik pajzsokkal védték őket. Fastred a hátsó sorban foglalt helyet és a lova után fogott harci kocsijában pihenve nézte az eseményeket. A kocsi kétszemélyes volt, így bátyja Helmingas is mögötte állt, kezét kardja markolatára téve. Néhányan már fent voltak a falakon, egyeseknek pedig létra sem kellett, mert a fal repedéseibe kapaszkodva haladtak felfelé. Eofor is ezek között volt. Miután látta, hogy két társai is lezuhan a mászás közben, megfeszítette ujjait és keményebben kapaszkodott, mint valaha. Elérte a tetejét, majd előhúzta fejszéjét és mellé egy kést is. Meglepett egy íjászt, aki észre sem vette, hogy mi folyik pár méterrel mellette. Fokosát a hátába vágta, aztán lelökte a mélybe. Lerohant a lépcsőn, kivédte egy karforgató támadását. Lefogta a kezét és többször is a mellkasába vágta a fejszét. Elengedte és máris vércsíkot húzva maga után, gurult lefelé. Eltette fegyvereit és nyugodt lépésekkel, csak lazán elindult, kinyitni a kaput. Egy paraszt véletlenül az útjába került, de ő mit sem törődve vele, elkapta az ingét, megfejelte, majd behajította a kapu melletti őrbódéba. A férfi mindent összezúzott maga körül és egy nagyobb szálka át is fúrta a tüdejét. Kicsit rángatózott, aztán örökre elhallgatott. Eofor keményen megmarkolta a kapun, keresztbe lévő gerendát és teljes erejét bevetve leemelte a helyéről. Kinyitva állt a kapu. Eofor mosolyogva, széttárta karjait és beljebb invitálta társait.

-Jöjjetek testvéreim! Legyetek üdvözölve új otthonunkban.

A Rohírok maguk előtt hajtva a parasztokat, érkeztek meg a várudvarba. Elkezdték legyilkolni a Rhúniakat. Eofor is csatlakozott a rohamukhoz. Eltáncolt egy rhúni alabárdos mellett, aztán egy határozott mozdulattal tarkón szúrta. A csatától megőrülve, késével rámutatott egy következőre, hogy támadja meg. Simán félrelökte a kardját és fejszéjével bezúzta a koponyáját. Örömittasan verte a befeszített mellkasát a véres fejszéjével, hogy utána ordítva ronthasson a következő ellenfelére. Fastred is vadul hajtotta a lovát. Ők is beértek a várba és Helmingas előrántotta végre a kardját. Leugrott a szekérről és ő is elvegyült a mészárlásban. Sorra vágta le a Rhúniakat, katonát vagy ártatlan városlakó között különbséget nem nézve. Eofor és harcosait már csak egy frissen kirendelt íjász egység választotta el a város teljes bevételétől. Sokukat lelőtték, de nem tudtak közelebb férkőzni. De Fastred pont jókor érkezett. Sajátjai utat nyitottak a harci szekérnek és a legkisebb testvér beszáguldott az íjászok közé, megtörve sorukat és harci kedvüket( nem beszélve létszámukról, ami szintén fogyásnak indult, ahogy a kerekekre felszerelt pengék elkezdték darabolni őket. Innentől már nem sokáig tartott és a keletlakó Rhúniak fejet hajtottak a (újabb) vereségük előtt. A megmaradt túlélőket választás elé állították: maradnak és beállnak a seregükbe, vagy mehetnek amerre látnak, de ha legközelebb a szemük elé mernek kerülni, a halál vár rájuk. Végül persze mint elfogadták az előbbi ajánlatot. A Rohírok hamar otthonossá tették a várost. A falakon már a lovas zászlók lengtek és az udvaron épült a három testvér szobra, a város és Fengel fiainak dícsőítésére. Ezek mellett keményebb építkezésekbe is belefogtak. Magasabbra emelték a falakat és megerősítették a kapukat is. Mindenki keményen dolgozott, még a legtöbb harcos is kard helyett, most kalapácsot és vésőt forgatott. Néhány héten belül telepesek, családok és harcosok érkeztek a városba az új élet reményében. A Rohírok új városát többször is megtámadták, de akármilyen erővel jöttek, mindig fűbe haraptak. Most a rhúni király van úton a népe elit seregével. Minden vágya, hogy kiűzze a betolakodókat. Nemsokára jön a Lovasurak Haragja harmadik és egyben befejező része, melyben minden eldől majd.