Dor-en-ernil* földjén már nem a Gondoriak taposták a virágokat, Harad füstösképű népe járta a környéket, és állatai legelték réteit. Hazim egy rokona Rhasid vezette népe embereit. Át akartak jutni Tarnost hegyén azon a hegyen, ahol később a hires 29-es zászlóalj épít magának erődöt.

  Rhasid a seregek szétvállása óta, nem kapott hirt Hazimról, most azonban egy Hollót látott meg ahogyan sátra tetején károgott. Lábán egy üzenetettel. Az állat mit sem törödve a lassan közelítő Rhasiddal, nyugodtan tollászkodott. Majd miután érezte, hogy lábán enyhül a teher, dolga végeztével már szállt is tova. Még ő sem tudta pontosan hová tartanak, csak azt a parancsot kapta, hogy amilyen mélyen csak tudnak, hatoljanak be gondor földjére. Eddig ezt ellenállás nélkül tették, de sejteni lehetett, hogy már tudnak a behatolásról, főleg azok után, hogy Pelargir is elesett. Minden esetre, ha holnap ismét útra kelnek, Tarnostban hagynak egy kisebb helyőrséget, akik még útóvédnek is jók lehetnek, ha egy hatalmasabb ellenséges sereggel hozza őket össze a sors, és Harad fő serege visszavonul, amíg ők feltarják a Gondoriakat.

  El is fogtak másnap két könnyűlovast. Nem kellett sokat győzködniük őket, elég volt hadiszörnyekkel rájuk ijeszteni és hűségük vagy titoktartásuk fajtájuk iránt, szertefoszlott. Most már a táborba mindenki tudta, hogy Gondor még mindig nem adta fel. Egyszerűen csak annyi, hogy hatalmas föld az övék és idő kell, hozzá, még sereget gyűjtenek és megtalálják az ellenséget.

-Merre?-rángatta meg Rhasid az egyiket, bár ő is jól tudta, hogy Ethiring erődje van legközelebb, északra, egy gázló után szintén egy hegynyúlványon. A két lovast természetesen kivégezték, még csak az kellett volna, hogy hírét vigyék számukról és felszereltségükkel.

  Gondor egy Hirvegil nevű kapitány küldött az Ethiringi helyőrséggel, egyenest Tarnostba. A nyugati emberek megállás nélkül, alig fél nappal az felderítőik után meg is érkeztek. Tarnost magasából akárki kiszúrhatta volna őket. A fénylő ezüstpáncélos katonákat, rendezett sorokban. Csakhogy azokban a hegyekben senki sem volt. A sor élén haladó lovak pedig egyre feszültebbek lettek. Néhányuk már tovább sem akart menni amikor az útmelletti egyik fáról két fiatalember zuhant alá, kötéllel a nyakukban. Már rég halottak lehettek. A homlokukra gúnyból egy fát rajzoltak a saját vérükkel.

-Vágjatok le!-súgta halkan Hirvegil két társának. Lándzsások kerülték meg két oldalról a vezéreket és zárták körbe a fát, minden irányból védelmet nyújtva az álló sereg fejének. Tekintetük fegyvereinek hegyein túlra mutattak. Egyikük sem hagyta el a kör-alakzatot, Hirvegil és a vezérek pedig óvatosan a vállukra vették társaik hulláit. Elhatározásuk szerint itt fogják őket eltemetni a fák tövében.

  Megadták nekik a végtisztességet, ezek után pedig egy lény jelent meg előttük a földes, poros úton. A gondoriakat a nap vakította el, nem látták jól az állatot. Nagy volt és morogva kaparta a port lábával, mielőtt megindult az emberek felé. Súlyához képest elég gyorsan közeledett. Közelebbről pedig észrevehetővé váltak szarvai és gonosz tekintete. Ide a lándzsafal nem volt elég és Gondor nyilai is javarészt hatástalanok voltak nála. Hirvegil a szökőkút őreinek parancsolta, hogy állítsák meg a szörnyet. A fellegvár szökőkútjának őrei, némán teljesítették a parancsot. Fekete palástjukkal a földet söpörték, szárnyas sisakjaikkal egyszerre keltettek félelmet, gyönyört és tiszteletet ellenségeikben. Az orszarvú, már majdnem elérte őket, de megtorpant. Nem volt annyi esze, hogy felfogja mi az a háború, de tudta, hogy a két sorban felé meredező, legalább három ember hosszú lándzsák és a mögöttük álló néma és hideg tekintetű emberek az ő vastag bőrét és kijukasztják, ha kell. Idegesen fel-alá járkált előttük, orrával és lábával tovább kavarva az út porát. Hirvegil emberei mutogatni kezdtek az állat mögé, ahol maga a kapitány is hasonló lényeket vélt felfedezni. Vaskos, dühös lényeket haradi fenevad mesterekkel a nyergükben. Gyorsan trappolva rontottak a nyugatiaknak és nem álltak meg.

-Szorosan zár!!

  Az őrök egymásnak vetették vállukat, egy légy nem férhetett el köztük, markuk kifehéredett fegyverük szorításától, amikor a szörnyek betörtek közéjük. A csatatérré változott útszakasz néhány percen belül mgváltozott. Gondoriak bátran küzdöttek az orszarvúak tetemei közt a haradi gyalogsággal. A bolondok nem viseltek páncélt, az íjak is tizedelték őket, viszont nagy hullámokban érkeztek a lándzsásaik és a hadoszlopaik. Újabbnál újabb egységek csatlakoztak a harcokhoz, gondor pedig hasonlóképp, küldte harcba tartalékait. Hirvegilt két haradi is kinézte magának, mikor az egyik orrszarvújuk, eki már a saját embereit is taposta, közéjük rontott. Nem látott jól, egyik szeméből egy törött penge állt ki. A kapitány habozás nélkül egy lossarnachi fejszéjével vágta szemközön a vadat, aki megadta magát a csapásnak. Hirvegil dobbantott egyett ellenfelei felé, akik a látottak után inkább mással próbáltak szerencsét.

  Háta mögött egy Hashari várta, türelmesen. Pengéi most oltották ki az egyik vezér életét. Szembenézett Hirvegillel, miközben pengéit beszorítva két hónalja közé, gazdája letisztította őket a vérből. Megforgatta őket, majd jobbról- balról erős, gyors csapásokat vitt be a bérgyilkosnak. Csak fárasztották egymást, amíg Hirvegil lándzsáját darabokra vágták, őt pedig melkason rúgtak és a porba zuhant. Szerencséjére egy gondori lovas gázolta el, majd vágta le a fejét.

  Ugyanebben a pillanatban valahogyan a nyugathoniak háta mögé került két pihent egység. Későn vették észre, de Hirvegil és emberei tudták, hogy nem fogják állni a sarat még néhány Kígyó gárda és Trollember ellen. A kapitány azonnal felszállt embere mellé a lovára és a seregét, vagy ami maradt belőle, még mielőtt bekerítették volna őket, kivezényelte a csatamezőről. A haradiak gúnyos kacaját és egekbe törő éljenzését halhatták maguk mögött. Rhasid egy Olifánton lovagolva ért be a csata végére.

-Emberek, gondort legyőztük, de hagytátok, hogy fél sereggel és még egy élő Kapitánnyal elmeneküljenek. Esélyt adtatok nekik, hogy rendezzék soraikat fafejű banda. Most vissza Tarnost hegyére!

  Másnap folytatták az útjukat északra. Hirvegil nyomát követték. Rhasid mindennél jobban le akart számolni ellenfelével. Városról városra, erődről erődre üldözték. Elősször Eithiring esett el, majd Calembel. Mikor itt is végeztek, haladtak volna tovább, de egy kisebb folyó a Ciril állta útjukat. Nem tudtak átkelni rajta. A néhány ember aki biztonságosnak vélte, az halálra égett, a híddal együtt. A Gondoriak által hátrahagyott Ithillaiai kószák vesszői még jobban lassították őket. A lovasok sem bírtak velük. A hegyvidékes terep még a kígyó gárda lovasainak sem volt egyszerű. Megpróbálták megölni őket, de egy sem tért vissza közölük, mindet levadászták. Hirvegil értesült minderről és reményedett, hogy lesz még egy kis ideje mielőtt újra összecsapnának. Lesz még egy kis ideje embereket toborozni maga köré.

  Ismét a később érkezett Rhasid oldotta meg a helyzetet. A nagy állatot egyenest belevezette a hideg vízbe és néhány perc múlva sikerült elállnia az áradást. Sáros lábbal ugyan, de sikerült mindenkinek felsorakoznia a Ciril másik oldalán. Az ellenség már Lamedon földjét tapodta. Az áradat hangoasan zúgva folyt tovább, ahogy az Olifánt lassan, reszketve, de felkeltt és kimászott a partra. A hideg víz nem tett jót vele. Ezt egy nagy tüsszentéssel is igazolta. De még élt, és ez jó hír volt számára és a serege számára is.

-Mi van előttünk? Ellenség?

-Bizonyosan uram. Ellenség vesz körül minket mindenhonnan. De egyenlőre a sötétben tapogatózunk. Azok a mocskok megölték az összes felderítőnket.

  Közel van már a végső ütközet és a Haradiak lassan meneteltek felé. A katonák fáradtak voltak és nem tudták hová tartanak. Néhány nyomolvasójuk is csak annyira értették a dolgukat, hogy a visszavonuló Hirvegil seregének a nyomában maradjanak.

-Á... állj!- lendítete fel a kardját fáradtan Rhasid. A déliek lerogytak, az Olifántot orvosok kezelték. Másnap reggel az esti köd eloszlott, és tovább indultak. Lábuk alatt a talaj lassan emelkedett és bal oldalról egyre közeledett a hegység. Gondor katonái, valahol előttük gyülekeztek, és ők már tudtak róluk. Hirvegilnek sikerült a morthond fólyóvidékről és a Zöld hegyekből harcosokat kérni akik időben meg is érkeztek. Kora reggel megparancsolta nekik, hogy gyűjtsenek rőzsét és rakják le a Tarlang szoros két végére, ezzel is védeni akarták az itt felsorakozott Gondori hadsereg szárnyait. Harad sokkal több emberrel rendelkezett, és bár fáradtak voltak a hosszú meneteléstől, hajtotta őket az előző győzelem sikere. Az Olifántot borral itatták meg ezért félelem nélkül bandukolt, Rhasid pedig a hátáról irányította a seregét.

-Uram! Készen állunk!

-Helyes fiam-bólogatott Hirvegil, mert már itt vannak.

  Az Olifánt hatalmasat morgott, Rhasid mellett pedig ott lobogott a vörös zászlón a fekete vipera. Elhadart egy imát a maguk nyelvén, majd rohamra szólította harcosait. A Hasharik bátran futottak, fekete palástjuk lobogott utánnuk, két pengéjükön az erős napfény verődött vissza. Fürge lábaikon hamar a szorosnál teremtek, míg társaik csak lépésben haladtak felfelé, ők már a gondori pajzsokat ostromolták.

  A nyugathoni emberek nekifeszültek az ellenséges hullámnak. Lándzsáik ki-be jártak pajzsaik közt, ahogy sorra ölték le a bérgyilkos Hasharikat. A haradi harcosok megmászták a pajzsokat, most már teljes sereggel feszültek a gondoriaknak. Morthond íjászai akik hátrább helyezkedtek el, most már megtalálták a megfelelő célpontokat. Egymás után hagyták el a veszzők, Gondor egyik legjobb íjászainak húrjait. Akik átjutottak, azokat a második sor ölte meg.

  Amit földrengésnek véltek, azok az Olifánt léptei voltak. A haradi harcosok félreálltak az útjából, Hirvegil pedig visszavonulót fújt, befelé a szorosba. Az óriáselefánt alig bírta követni őket, majd az utolsót lépte. Egy vermet ástak elé, amin az emberek még biztonságosan átkelhettek de őt már nem bírták el. Vastag bőrét hegyes karók szúrták át. Az állat tehetetlenségében a halálba rántotta gazdáját Rhasidot is és még egy féltucat embert, kik vérszemet kapva rontottak volna a gondoriaknak.

-Előre! Númenorért!

Hirvegil pajzsot és kardot ragadott, öles léptekkel rohant az Olifánt hátára, hogy kettéhasítsa a haradi zászlót. Majd figyelme rémülté vált ellenségre korlátozódott. Rövid ordítással a tömegbe ugrott és kétélű kardjával hasogatta az ellent, mint más a tüzifát. Erős pajzsán és páncélján senki még egy karcolást sem ejtett. Mikor pedig a többség úgy vélte inkább fut az életéért, ugyanazt a taktikát alkalmazta, mint Rhasid az előző csatájukban. Pihent egységek várták őket a szoros szájánál és élve senkit sem hagytak eltávozni. A déli nép ezen hadjárata csúfos kudarcot vallott, mert egy hadvezér túlságosan hitt emberei létszámában és erejében.

Dor-en-ernil= a herceg földje