Szép napra ébredtek az Anduin völgy lakói, a Beornfiak. 2758 tavasza volt és alig egy hete olvadt el az utolsó hó is és kezdett virágba borulni minden. Egy új falu épült a ködhegység keleti oldalán, a Bakacsinerdő északnyugati csücskében. A faluban is pezsgett az élet. A férfiak építették a szebbnél szebb házakat és istállókat. Az istállókban pedig sokfajta állat lakott. A gyerekek szaladoztak a faluban vagy körülötte. Az asszonyok pedig a földeken dolgoztak. Hétvégén általában fegyveres gyakorlatok folytak az emberek körében. Erre is szükség volt, mert a ködhegységből rendre aláereszkedtek a koboldok és muszáj volt megvédeni magukat. Szinte mindig tavaszon támadtak, ezért is költöztek ők északra, de azelőtt sem támadtak már vagy 2 éve, ami nyugtató és nyugtalanító is volt egyben, mert ha nem támadtak, akkor biztosan gyülekeznek valahol és terveznek valamit. A falak is épülőben voltak. Egyszerű fából készült fal volt, de masszív. Eltelt a nyár is, de az ellenség hírét sem adta még és a falu is nagyjából kész volt. Ősszel mindenki a gyümölcsösben molyolt. Egy nap pedig leesett a hó. November vége felé járt már az év, így nem is volt csoda, de most még senki sem sejtette, hogy ez lesz a leghosszabb, legkegyetlenebb tél, amit valaha is átéltek. Először csak -20 fokok voltak, aztán sűrűbben kezdett havazni és egyre hidegebb lett. A beornfiak és a többi nép számára is ínséges idők következtek. Gondor partjait Umbar és Harad támadta, Hobbitokat orkok támadták, a keletlakók és a dúnföldiek pedig Rohant támadták. A gyerekek már készültek a mókára amit a téli hó nyújthatott nekik. Elkéredzkedtek a szüleiktől és a szánkóikat magukkal víve megtettek egy pár mérföldet a legközelebbi dombig. Megmászták a magaslatot, majd versenyezni kezdtek a lejtőig. Jó pár kört megtettek, oda-vissza. Mentek még egy utolsót. Ismét feltolták a szánkókat a tetőre, majd kifújták magukat fent. Az egyikük elnézett a távolba és mozgást látott, de végül meggyőződött, hogy csak a hó vakítja el. Aztán a szeme sarkából ismét mozgolódást látott, de ezúttal alaposabban szemügyre vette és egy farkast látott. Egy nagy fehér farkast. Egyenesen a fiúra meredt. Feltűnt mellette még jó néhány hasonló állat. Több sem kellett a gyerekeknek, felpattantak szánkóikra és nem volt elég, hogy erősen lejtett a domb, de még hajtották is magukat. Nagyon féltek és, minél előbb haza akartak jutni. Alighogy leértek az egyikük hátranézett és látta, hogy a farkasok megpróbálnak leereszkedni utánnuk. Iszkiri haza, ahogy csak a lábuk bírta. Szerencsére kicsit később már a falu falai mögött voltak mind. Elmesélték mit láttak, mire a férfiak mind fegyverekkel a kezükben a falakra siettek. Vártak és vártak, de a farkasokat nem látták sehol és így telt el a nap. Este azonban folytatódtak az események az ellenség megcsáklyázta a falat és az átvágott torkú őröket ledobálták a magasból. Páncélozott kobold gyalogosok voltak a Köd-hegységből. Már az udvaron járkáltak és miután beengedték a farkasaikat is együtt kóboroltak és vért kívántak. Szétszéledtek a faluban és megpróbáltak bejutni a házakba. Amelyik ajtó nyitva volt oda beosontak és álmukban gyilkolták meg őket. Tekintet nélkül a korukra vagy a nemükre. Benyitottak ahhoz a kisfiúhoz is aki először észrevette a farkasokat. A szüleivel aludt, de épphogy csikordult az ajtó ő felébredt és mikor meglátta ugyanazt a farkast felsikoltott. Hirtelen felverte az egész falut, nem beszélve a szüleiről, főként az apjától, aki azonnal az ágy melletti szekrényre kapott a késéért. A farkas neki ugrott, de nem tette zsebre amit kapott: egy halálos kést a szívébe. Azonnal kiugrott asszonya mellől és kardjával ellentámadást intézett a két kobold ellen is aki a farkassal jött. Egyiket keményen nekilökte a falnak, hogy mozdulni se bírjon, a másikat gyomron szúrta. A kis féreg vinnyogva rángott a padlón, amíg a férfi újra vörösre festette a pengét, társa vérével, mikor átvágta a torkát. Sietve felhúzott egy bakancsot és felkapott egy pajzsot, majd úgy ahogy volt, hálóingbe kirohant a harcoló társai mellé. Sok helyen lángoltak már a házak. Az ellenség célja pedig egyértelmű volt. Nem rabolgatni akartak és elhurcolni a gyengéket, hanem az utolsó morzsáig hamuvá égetni mindent. Ezt sem sejthették ugyan, de az Ádáz tél az Angmar területéről érkezett. Jelezte, hogy a Boszorkányúr visszatért. Az ő haragja hozta a hideget. A Beornfiaknak menekülniük kellett. Így ért véget új telepük rövid élete. Délre menekültek, oda, ahonnan jöttek és ahová még nem ért el a hó, de csak napok kérdése volt ez is. Hajnalban érkeztek meg egy dombról leereszkedve a régi lakhelyükre. A koboldok nem követték őket( egyenlőre).

Most végre nyugodtan álomra hajthatták a fejüket. A család és egy jó pár ember épségben megúszta, de a rettegés még mindig ott élt a szívükben. Ahogy pedig teltek a napok, a hó idáig is elért. A délebbi falut is elérte az Ádáz Tél. A vadászok, mint előbb a gyerekek, Fehér farkasok közeledtét látta, orkokkal a hátukon. A völgyben gyülekeztek az emberek, a nők és gyerekek pedig a faluba menekültek vissza és magukra zárták az ajtóikat. A Beornfiak szemtanúi lehettek az ellenség csatasorba állásának, végig a dombtetőn és nem mozdultak, várták, hogy az ellenség lépjen. Az pedig lépett, pontosabban futott is. Egyenest le a meredek terepen az emberek felé. A farkasok az összecsapás előtt üvöltöttek egyet, majd az első kobold máris magasba emelte a lándzsáját, amikor egy Beornfi előlépett a fejszéjével és kiütötte őt nyergéből. A teste eltűnt a mély hóban, a többi farkas taposta maga alá. A kobold farkasa hátrapillantott, gazdájára, de inkább előre kellett volna figyelnie, mert egyenest belerohant egy kihegyezett karóba, ami nyársra húzta őt. A gonosz erők nagy zűrzavart hoztak az emberek közé és még nagyobb pusztítást végeztek, de most nehezebb dolguk volt. Az emberek helytálltak. Kardjaik és fejszéik ereje megfordította a harcot és az Ádáz Tél terjeszkedését. De az angmari és egyéb terjeszkedéseket nem fékezhették meg. Másnap ismét harcra került sor, ugyanabban az időben mint az előbbi napon. A farkasok ismételten lerohantak a dombról, hogy az embereknek essenek, de az emberek is készültek. Ott ahol a talaj már nem lejt, hanem kiegyenesedik, a hó alatt egy széles karósánc volt elrejtve. A sáncot néhány kötéllel működtették és a vezér jelére az erre a feladatra kijelölt személyek a kötelekhez kaptak. A koboldok közben nyilazni kezdtek és a kötélnél állókat nem védte semmi. Akit eltaláltak azt félrehúzták és más állt a helyébe. Az ellenség ismét könnyű prédált remélt, de ezúttal még nagyobbat kellett csalódniuk, mint az azt megelőző napon. Mikor elérték a domb alját és elrugaszkodhattak volna, hogy egyetlen ugrással elérjék az első embereket, kegyetlen meglepetésben lehetett részük. A kötelek megfeszültek és a hegyes karók az égnek meredeztek. Volt is nagy szüvíkelés, ordítozás, meg acsargás, mikor a farkasok a saját súlyuknál fogva, szinte egészen a tövig felnyársalódtak. Amelyiknek volt esze még itt visszafordult. Néhányuk kínjában levetette a hátáról a koboldot, hogy aztán azok is a karókat díszítsék a tetemükkel. A kínlódó állatoknak lefejezéssel adták meg a végtisztességet. A páncélozott koboldok közül azonban akadt egy-kettő akik átvergődtek a karók közt és közelharcba bonyolódtak az emberekkel, de alig ölhettek meg néhányat közölük, a Beornfiak fejszéi hamar felhasították őket, akár a fákat télre. A féktelen mészárlás elmaradt, helyét a fejvesztett menekülés váltott fel. Most már ismét a Beornfiak voltak túlerőben és harci kedvük magasra hágott. Olyannyira, hogy gondolkodás nélkül űzőbe vették a menekülőket, egészen ki a dombtetőig. Ahányat csak tudtak levágtak, vagy lelőttek. Aznapra befejezték a harcot és megpihentek estére. Holnap már kora reggel talpon voltak, de nem azért mert ellenfeleik ilyenkor szoktak érkezni. Más oka volt. A falu lakói fellélegezhettek végre. Saját népük számos tagját látták közeledni, jó pár harcossal a kíséretükben. Ám amikor összetalálkoztak, kiderült, nem a jó szándék vezérelte ezen lakókat északra. Ahogy az is kiderült, hogy miért nem támadtak még a koboldok,szokás szerint. Egy másik csapatuk-a frissen érkezettek elmondása szerint orkokkal és hó trollokkal felszerelve-a hegyeken át haladva egy délebbi ponton érkeztek meg az Anduin vidékére. Akit tudtak legyilkoltak és nem álltak meg, hamarosan ide is érnek majd. A hó érkeztével még aznap este ők is megérkeztek. Délről a nagyobb sereg támadt, északról pedig a kisebb, a szokásos koboldok és farkasos képében.

Ismét megindultak a dombról, veszettebbül és vadabban, mint korábban. A beornfiak újra a karósáncot alkalmazták, nagy sikerrel. A túlélőket nyilakkal szórták meg. Az emberek aztán megfordultak és szembe találták magukat a déli sereggel. Amazok a trollokat küldték az első sorba, míg az embereknek egy kis létszámú lovasíjász egységük volt, akik szembe indultak a trollok ellen, állandóan nyilazva. És összecsapás helyett a lovasok szétváltak előttük, de sajnos belerohantak a lándzsásokba. A trollok pedig a Beornfiak íjászaiba. A fejszések és a többi harcos tízesével irtották az ellenséget, de karjuk elfáradt, testük elnehezült és tüdejük sem bírta a harcot. Sorban vágták le őket. Akik elmenekültek állandóan bujkálniuk kellett, míg a hosszú tél vissza nem húzódott északra és a jók birodalmai éppen hogy túlélték.