Miután Szauron a harmadkor 2901. évében elfoglalta Minas Ithilt, a gondoriak menedéket építettek, hogy megvethessék lábukat Ithilliában. A legnagyobb és legtovább használt menedék Henneth Annún volt, a Napnyugta Ablaka. Egy vízesés mögött helyezkedett el, ami az Ephel Dúathban eredt és az Anduinba ömlött. Faramir kora reggel kiállt a sziklaszirtre, mellette nagy robajjal zúgott a szép vízesés. A felkelő nap első sugarai átsütöttek a cseppeken és szivárványt varázsoltak a barlang falára. Oly nyugodt és meghitt pillanat volt ez, hogy akár meg is feledkezhettek volna a háborúról, ami pedig állandóan tombolt Mordor és követői meg Gondor és szövetségesei között. Soha nem lehetett vége, amíg az egyik félt el nem pusztítják véglegesen. Egy nyári napon, pontosabban Július 2.-án Faramir ismét elhagyta a menedéket, hogy szokása szerint csatlakozhasson egy felderítőcsoporthoz. 2 embert vitt magával és dél felé tartottak. Nem sokkal később találkoztak egy kószákból álló felderítőcsoporttal. Faramir egyből átvette az irányításukat és most már 100 embere élén haladt tovább, libasorban, hármasával, a magas fűben. Majdnem Cair Androsig, az Anduin egyik hordalékszigetére épült erődjéig meneteltek, mikor Faramir hirtelen a magasba emelte az öklét, ami annyit tesz: Állj és figyelj!
Nemcsak ők voltak abban a pillanatban Ithillien mezején. Az orkok kisebb csapatai szokásos járőrkörúton voltak és az egyikük vészesen közel jutott Cair Androshoz. Mielőtt még észrevették őket, a kószák kihasználták a magas fű nyújtotta előnyöket és elrejtőztek az orkok elől. Vártak egy kicsit, majd a megfelelő pillanatban, mikor az orkok gyanúja elillant Faramir kapitány hátranézett a parancsnokra és komoran bólintott. Most a parancsnok tartotta fel az öklét és máris nyilakat illesztettek a húrokra. Faramir újabb bólintására a parancsnok kiadta a tűzparancsot. Az orkok mit sem sejtve járták az utat, mikor a nyilak itt-ott kilyukasztották őket és fekete vért fakasztottak bőrük alól. De a pajzsaik kéznél voltak és a mindig éles ork érzékeknek köszönhetően, hamar összerendeződtek. Okosan is tették, hiszen Faramir már rohanva közeledett feléjük, karddal a kezében, mögötte kószáival. Hosszú, kétélű kardjával először erősen rácsapott egy orkpajzsra, de miután a pajzs állta az ütést, Faramir pördült egyet jobbra és félkézből felhasította a mellette lévőt, deréktól a fejéig. Aztán átdobta kardját a baljába és hátraszúrt vele. Az ork akinek a pajzsát nem sikerült átvágnia, most éles fájdalmat érzett a gyomrába és érezte ahogy a penge hegye roppanva átszakítja a húst és vele a bőrt is és a kard markolatig a testébe hatol. Egy szempillantás alatt ki is rántotta és vele az ork is térdre vágódott. Végül visszafordult, hogy bevigye a végső csapást és lefejezhesse, aztán fej nélküli testét lerúgta a porba. A kószák és vezérük kiváló íjászok voltak, de nehéz gyalogos orkokkal is fel tudták venni a harcot, akár szemtől-szemben is. Pengéik egymás után vágták le az orkokat, azok pedig csak néhány könnyebb sérülést szenvedtek ellenfeleik görbe pengéiktől. Faramir kardja mellett még egy rövid, szintén éles és hegyes tőrt is tartott. Újabb ork támadt rá. Magabiztosan hadonászott egy nagy fejszével, de találatot egyszer sem vitt be. A kószák kapitánya megvárta, hogy ellenfele kifáradjon, aztán vállból bevitt egy csapást. Oldalról belevágott a gyomrába, majdnem félbevágva az orkot és megpörgette a tőrjét is, ahogy előhúzta a hátáról a tokból. Többször is bele-bele vagdosta a tarkójába, mire az orkból hamar elszállt az élet. Eltette tőrét és kardját is el akarta, hogy kifújja magát, de még nem tehette. Egy másik ork orvul hátba akarta támadni, Faramir azonban időben megfordult és beverte az ork orrát a kard markolatgombjával. Az ork kicsit megszédült és vértől csöpögő szervét fogta. Mikor újra kitisztult a világ a szemei előtt, már csak Faramir magasba emelt jobbját látta, kezében a kardjával, mielőtt lecsapott volna és halálos sebet ejtett volna a torkán. Az ork köhögött egyet, majd a saját vérében megfulladva összeesett. Faramir hátranyúlt a köpenyéért és elkezdte megtakarítani kardját, mielőtt a fekete vér még ráalvad. A gondoriak azonban újabb veszéllyel nézhettek szembe, mert Minas Morgul egyik felderítőcsapatával elbántak, de most egy 3-szor nagyobb és 2-szer erősebb orkcsapat érkezett a Morannonon* túlról, hogy felfedezze azt a rejtett helyet, ahonnan a gondoriak állandóan előbújnak és ez sok katonájuk életébe került már. E helyet már ugyan elhagyták, de ezt ők nem tudták és most amúgy is fontosabbnak tűnt összecsapni ősi ellenségeikkel. Ahogy pedig a kószák felé meneteltek, látták, hogy Cair-androsból csónakok érkeznek, benne katonákkal, pontosabban gondori( teljes páncélzatú) toronyőrséggel. Kivonultak a kószák mellé és Faramir parancsnoksága alá csatlakoztak. Az orkok egy pillanatra megtorpantak és végignézték, ahogy felfejlődik előttük a gondoriak serege, majd nekieredtek. Morogva, ordítozva, nyálukat csorgatva és a maguk nyelvén szitkokat szórva. E nyárvégi napon éppen délután volt és ahogy az orkok közeledtek a térdig érő fűben, mindenfelé szöcskék, sáskák és egyéb rovarok pattogtak szerteszét, százszámra. Felzengett a gondori kürt is és Faramir támadni küldte a gyalogosokat, ő maga pedig a kószái élére állt, és tünde könnyű léptekkel, még gyorsabban közeledtek az orkokhoz, mint azok a Gondoriakhoz. Gyorsan futottak és már majdnem összecsaptak, de hirtelen megálltak, féltérdre vetették magukat és közvetlen közelről egyszerre két nyilat engedtek el, egyértelmű halált okozva, aztán hasonló gyorsasággal mindegyik ember keresztbe nyúlt a saját derekán, hogy fegyvereiket elővéve megkezdhessék a mészárlást az orkok sorai közt. A páncélozott morannoni gárda orkok rohamának ereje egy kicsit hátrább szorította Faramir embereit, de miután a Kószáknak sikerült ezt megállítani fürgén lavírozni kezdett valamennyi és az ellenség túlereje végett mindenkinek bátran állni kellett a sarat 2-3 ellenféllel szemben egyszerre. A gondori kardok szépen vágtak a sorok közt és hozzájuk hasonlóan a fekete bőrű ellenfeleik acélja is megtette a magáét. Faramir, mint általában a hadvezérek többsége, ő is a harcmező közepén harcolt és osztogatta a halált. Hárított egy erősebb csapást a tőrével, félreütötte az ork lándzsáját, aztán félreugrott, mikor az ork döfött egyet. Így Faramir háta mögött álló másik orkot döfte állhasba. Ezt kihasználva a hátába került és egy vágással végzett is vele. Már a harmincadik ellenfelénél járva, zihálva kereste következő ellenfelét. Ekkor már a gondori gyalogság is bebocsátkozott a harca. A kószák vezérének szemei egy nagytestű orkon akadtak meg. Az ork erős felépítésű és rendkívül harcias és jó harcosnak is tűnt. Ezt bizonyították sebei, melyek végigfutottak karjain, illetve csupasz felsőtestén. Szúrások, vágások és harapások egyaránt felfedezhetők voltak rajta. De mégis a legszembeötlőbb dolog az egyik szemének hiánya és a szája sarkából kilátszó agyar. Nagy, széles pengéjű pallosával, akit megvágott az biztosan belehalt a sebeibe. Faramir egyik embere látta, hogy most már az ork is kiszemelte magának a kapitányt és közbe akart avatkozni. Eldobta tőrét és nekitámadt egy szál acéllal. Nem volt hosszú küzdelem. A kósza vadul forgatta a kardot és kezdetben minden csapás elől eltáncolt, de hamar kifáradt, hiszen a párbajt megelőzőleg, már ő is legalább egy órányi küzdelemben volt része. Az orknak viszont erősebb volt a fizimiskája és a tüdőkapacitása is. Kitartott. Nagyon feldühítette, mikor kapott egy mélyebb vágást a már így is sok heggel borított kardforgató karjára. Az ember következő csapásakor megfogta annak jobbját, majd a kissé vérző karjával tett egy kaszáló mozdulatot, amivel felvágta a kósza hasfalát és megpillanthatta a kiáramló, vörös vérét. Ököllel leütötte, aztán a teste fölé magasodott és mellkasára taposva lemetszette a fejét. Faramir nem várt többet, egyből rávágott az ork védtelen hátára, az pedig visszakézből megpróbált belevágni, de elvétette, mert Faramir lehajolt aztán megvárta még szembefordul vele az ellenfél. Ezután kisebb szünet és csend következett, míg köröttük tombolt a csata. Az ork magabiztos volt és már elöntötte az agyát a háború őrülete. Biztos volt a dolgában, ahogy abban is, hogy ez is csak egy könnyű ellenfél lesz. Nem ismerte azonban Faramirt és nem ismerte, hogy milyen rátermett harcos és vezér ő az emberek közt. Az ork támadt először és felülről készült lesújtani, védtelenül hagyva a testét, amit Faramir ki is használt. Erős csapás kellett ahhoz, hogy félreüsse az ork pengéjét, de utána a következő mozdulattal mélyen a feketebőrű oldalába hasított a kétélű kardjával. Gyorsan megfordult, még mielőtt az ork feleszmélt volna, megragadta a vállát és balból egyenesen döfött átszúrva a koponyát a tarkónál és elől a szemei közt.. Az ork csak nyögött egyet és a hullája a saját súlyánál fogva lecsúszott a már fekete vértől ázó pengéről.
-Vége!-kiáltotta Faramir.
-Vége van!-kiabáltak erre az emberei is.
-Győztünk!-terjedt a kiáltás a gyalogosok közt is.
Egy utolsó ork még megpróbált a kapitányra támadni, de már soha nem érte el. Faramir lábai előtt hullott el, egy halom nyíltól a hátában. Az emberei beleeresztették a vesszőiket, majd a többi menekülő felé fordultak, és mindet halomra lőtték. Henneth Annún rejtekét ezúttal sem fedezte fel az ellenség.
Morannon= Fekete kapu
