Amíg a déli dúnadanok királysága, Gondor, hatalma tetőpontjában volt, addig az északi királyság, Arnor, már csak árnyéka volt egykori önmagának. Az egész azzal kezdődött, hogy a Boszorkányúr, a Gyűrűlidércek feje Angmarba ment, Szauron parancsára. Ott aztán munkába kezdett, Elkezdte kitörülni az emberek vérvonalát. Az idő folyamán Arnort belső viszályok is megosztották, ezért három rövid életű királyságra oszlott. Rhudaur volt legkeletebbre, a ködhegység mentén feküdt. Az itteni népeket gázolták le először az orkok. Arthedain erősen tartotta, magát ezért az ellenség Cardolannal próbálkozott. Már jó ideje fosztogattak a határokon túl és egy jó ideje hiányzott az itteni emberekből a kellő erő, ahhoz, hogy kiverjék őket földjükről. Arthedain segítsége pedig szóba sem jöhetett. 10 évig gyűlt a sereg a határon, mire kellő erőt képviselhettek a legyengült királyság ellen. Keletről tartottak nyugat felé és kevés veszteségek mellett sok várat bevettek és lakosságát kiirtották. De Cardolan Dúnadanjai elhatározták, hogy a végsőkig kitartanak. Az orkok és egyéb harci bestiák, már egész Cardolant uralták, a királyság már csak a Szél-tetőnek nevezett híres erődből állt. Aldarion, Cardolan királya szinte óránként fogadta az újabbnál-újabb embereket, kik a városi őrség létszámát bővíthették. Emellett Szél-tetőn volt észak egyik legjobb piaca, és a törpök a kereskedésből éltek. Nem hagyhatták, hát elpusztulni a várat. Ered-Luinból, a Kék-hegységből ezért törp csapatok érkeztek Amon-súlba, hogy segíthessenek. 1405 volt, mikor a király közeledni vélte az ellenséget, ezért még egyszer próbát tett a segítségkéréssel. Amilyen gyorsan csak lehetett, a toronyba sietett a palantírhoz. Kapkodva leült egy kőasztal előtti székre, majd próbált elmélyedni a gondolataiban és közben lassan a látóköré helyezte jobbját.

-Halld szavamat öcsém! Nagy szükség lenne a hadseregedre és főként rád. Tedd félre a gőgödet és viselkedjünk végre testvérekként. Nem volt elég, hogy bátyánk, Rhudaur királya már a föld alatt fekszik, már ha efféle kegyes halálban lehetett része. Tudod, hogy nem kenyerem a könyörgés....de....könyörgöm öcsém...segíts!

Háromszor mondogatta ezt magában, egyre erősebben és kétségbeesettebben, de a testvére nem felelt a hívásra és úgy tűnt ez fogja jelenteni Cardolan végét. Az órák teltek és elkezdődtek hát Cardolan legdicsőbb pillanatai. Aldarion teljes fegyverzetben lépett elő a toronyból, ahol már várta őt népe. Aldarion végig tekintett rajtuk és javarészt rémült arcokat látott, kiknek egy bátorító beszédet illett mondania.

-Emberek! Emberek figyeljetek! Szörnyű veszély fenyeget minket és ez a veszély most itt áll a küszöbön. De mondjátok csak, mikor futottak el a Dúnadanok a gonosz elől, mikor adták fel a küzdelmet, még a leglehetetlenebb helyzetekben is. Gondoljatok csak Húrinra, aki hatalmas bárját forgatva trollal végzett, pedig már minden társa rég halott volt körülötte. Vagy jusson eszetekbe akár a fia Túrin turambar, ki apjához híven nagy harcos volt és sok ellensége mellett egy sárkány végzete is lett. Bátor ősök leszármazottjai vagytok és minden megvan bennetek, hogy a mai nappal bekerüljetek melléjük.-hangoztatta a király, majd kivont karddal még hangosabb hangnemre kapcsolt.

-Mi vagyunk Cardolan, és Cardolan fennmarad!

Emberei és a törpök lelkesen rázták fegyvereiket és többé nem látszódott rajtuk a félelem.

-Győzelemre!

Amon-súl falai, hamar megteltek harcosokkal és a hatalmas erődbe felkanyarodó hosszú csigalépcső is tömve lett Cardolan katonáival. És az ellenség máris jött, mindenféle bestiákkal és számos egységgel. Erre cardolani csapatok masíroztak lefelé a lépcsőn, futólépésben és csatarendbe álltak előtte. Aldarion állt az élükre egy fehér lovon ülve nézte az ellenség közeledtét. Az ork seregnek nem kellett terveznie, mert bíztak a számbeli fölényükben és frontális támadást intéztek az erőd ellen. Minden egyes katonájuk, minden erővel, egyszerre tört előre. 3 részük közül( koboldok, orkok és bestiák) a koboldok gyors lábai közelítették meg először az embereket. E kis feláldozható katonákat küldték előre, azzal a feladattal, hogy saját életük árán is, de nyomják hátrább a lépcsőt védőket és még jobb lenne, ha be is jutnának a tetőre. Az orkokkal ellenben az emberek igen is taktikáztak. A király mélyen a zsebébe nyúlt és előhúzott egy zöld színű kendőt. Ez azt jelentette, hogy felkészülni. A harcosok felemelték pajzsaikat és lándzsáikat a koboldok felé szegeztek. Az íjászok és megduplázódtak a falon, majd izmaikat megfeszítve a húrokat is megfeszítették. Mindegyikük kinézett magának egy célpontot. Eztán kerültek a koboldok lőtávolságba, és Aldarion megtette a következő lépést is. Előhúzott egy másik, piros kendőt és az íjászok kiküldték halálos hegyű vesszőiket egymás után oltsák ki ellenségeik életét. Cardolan királya horpaszon bökte lovát, a paripa nyerítve felágaskodott és egyet szökkenve máris megindult a koboldok felé, mögötte bátor harcosaival. Arca komor, de elszánt volt mikor kardját magasba emelhesse, hogy aztán derékban kettévágja első ellenfelét, majd továbbvágja a többit is. Páncélozott lova sok koboldot a földbe tiport, mielőtt elakadt a lendület és az ellenséges sereg közepén megállva állóharc alakult ki. De a király nem egyedül vágta ellenségeit lova nyergéből. Azon a résen amit ő vágott a koboldok között, beözönlöttek és egyből királyuk köré gyűltek, hogy pajzsfalba állva, testükkel, szívükkel és pajzsukkal védjék szeretett vezérüket és Cardolant. Az orkok és bestiáik más feladatot kaptak. Ők a falra való bejutást biztosították és hajtották végre. Trollok cipelték a hatalmas és széles állólétrákat. És mellettük ork íjászok lövöldöztek vaktában, kis szerencsével, de az ellenség íjászait egyfolytában a falak mögött tartva. Néhány négylábú, farok nélküli, szőrös, tömzsi, vérszomjas állat érkezett a fal tövébe**. Hatalmas és éles fogai fentről is jól látszódtak, amik nem sok jót ígértek. Páncél védte lábaikat és alsótestét is. Valamint, sisak borította a fejüket és csak a rostély résein keresztül látott. Az emberek meglepődtek, amikor e 3 méter magas lények karmai Amon-súl falába mélyedtek és elkezdtek felfelé kapaszkodni, méghozzá orkokat cipelve a hátukon. A kósza íjászok és a cardolani őrszemek inkább már ezeket az állatokat lőtték, mint a távolabbi orkokat és trollokat. A katapulták köveket töltöttek katapultjaikba és a balliszták is ekképp tettek a dárdáikkal. A tüzérek parancsára megrántották a fegyverek indítókarjait és a kövek, dárdák tömkelege zúdult a hatalmas seregre, újabb veszteségeket okozva nekik. A falra törő ellenséget, azonban nem lehetett sokáig feltartani, főleg, ha ilyen lényekkel érkeztek. Hátravonták az íjászokat és helyettük a páncélozott gyalogság várta a falmászókat, különféle páncélokban és fegyverekkel. Az első bestia karmai már elérték a fal tetejét és kész volt arra, hogy karjaival felhúzza magát és leereszkedjen az emberek közé. Tüzes meglepetés fogadta, mikor egy égő balliszta lövedék eltalálta és lesodorta a falról. Cardolan folytatta a tüzelést, az íjászok is becsatlakoztak, de az ellenség nagy számban érkezett a falra és a nyilak is elfogytak. A trollok megérkeztek a falhoz és terheiket letéve megkezdték a mászást a létrákon. Azt a szakaszt kivéve, ahol a lépcső bejárata volt, mindenhol, körben, másztak fel és egymás után tették be a lábukat Amon-súl erődjébe. A húsevő bestiák agyát elöntötte az őrület és mindent megtámadtak és széttéptek akit csak értek. Cardolan népe vadul forgatta kardjait és fejszéit. Az orkok támadásait kisebb csapatokkal indított ellentámadással akarták megakadályozni. Három égtáj felé nézett a cardolaniak domború pajzsfala. Mikor az első soruk kifáradt, visszavonultak a sorok végére, és helyettük egyből harcba bocsátkozhattak a frissebb, második sor harcosai. Azonban a trollok is ott forogtak az erődben és nekik nem okozott gondot áttörni az emberek arcvonalát, bár az előreszegezett pikákkal, lándzsákkal vagy alabárdokkal nekik is meggyűlt a bajuk és sorra vesztették el fajtársaikat. Odalent a kapuk előtt már rengeteg kobold hevert, darabokban a földön, de az emberek is kimerültek, megritkultak. Egy ork századot küldtek rájuk, két troll kíséretében,akik ellen már nem védhették tovább a lépcsőt. Aldarion lova ismét felágaskodott, mikor az egyik troll rárontott, és a király lezuhant róla. Lentről nézte végig, ahogy a troll egy kimért csapással bezúzza a ló gerincét és a páncélozott állat elpusztul. A következő csapást a királynak szánta, de annak sikerült elgurulnia előle. Egy féltucat embere rohant a segítségére, őket is elintézte a troll, egy suhintással. A veszte a figyelmetlensége lett. Emberei ugyanis, életük árán is de elterelték a figyelmét a királyról, miközben ő felállt és egy hosszabb dárdával erősen torkon döfte a lényt, úgy, hogy annak a feje közepén bukkant ki a hegye. Alighogy legyőzte eme veszélyes ellenfelét egy kobold ugrott fel egy baltával a kezében. Ki akarta használni Aldarion fáradságát. A királban azonban volt még annyi erő, hogy megragadja a kobold torkát, mielőtt az még földet ért volna az ugrásból. Egyenesen a szemébe nézett és látta rajta, neki itt ért véget az ütközet. A fény csak azután enyészett el belőle, miután Aldarion keresztülszúrta rajta a kétélű kardját a jobbjával, majd a test magától zuhant le a pengéről, csak a fekete vér színezte már a vasat.

-Há....hátrálj!-kiáltotta Aldarion a kimerültségtől.

Ezt a fegyelmezett emberek kis veszteségek mellett meg is tették. A koboldok és orkok vérszemet kaptak és egymás után rontottak neki a hátráló pajzsfalnak, akár puszta kézzel is. Az emberek közül néhány elő is lépett, és ledöfte a tölgyfapajzsokról lepattanó orkokat, de azonnal zárniuk is kellett, mert az ellenség egy pillanatra nem hagyta őket pihenni. Így ment ez egészen a lépcső végéig, egy ajtóig, ahol nagy nehezen bejutottak és egy időre lerázták üldözőiket. A király emberei is csatlakoztak a benti harcokhoz. Az erőd már égett és sok volt a rom, a füst. A koboldoknak is sikerült átmászniuk a kapuk fölött és fentről nyilaztak. Maga volt a káosz. A király mint mindig, most is a csata sűrűjében harcolt és végül esett is el dicsőségben. Fáradt karja még elbírta a pallost és távol tudta tartani ellenfeleit. Legközelebb egy nagydarab, baltás ork ugrott neki, aki előzőleg hasított ketté egy annúminasi gárdista fejét és most őt szemelte ki. Felülről vágott a királyra, de az hárított, majd még egyet, mikor oldalról lendített. Könnyen le tudta győzni, miután egy gerenda esett rá és levághatta a fejét. Emberei segítésére sietett, mikor egy kobold, azok közül, kiket sokáig feltartottak egy nyilat eresztett a szemébe. Pillanatok alatt elterült a kövön és elvesztette az eszméletét, de még utolsó lélegzetével is Arthedainba küldött családjára gondolt, és szeretett Cardolanjára. A királlyal együtt esett le a katonái harci kedve és gyorsabban fogytak, mint valaha. Cardolan ezen a napon vesztette el utolsó erődjét és vele egész királyságát, melyet orkok perzseltek porig, hogy akár a varjak, jót szórakozzanak annak romjai közt.