3019. Ez az évszám talán ismerős lehet a Harmadkorból. Igen. Ez a Gyűrűháború éve volt. Sok csatát vívtak meg. A Helm-szurdokban, Pellenor mezején vagy a Fekete Kapuknál. De senki ne felejtse el azt se, hogy a gonosz erők nemcsak Mordorból áramoltak. Ott volt még a Bakacsinerdő árnyéka: Dol-Guldur, Szauron régi erődje. Miközben délen folytak a híres ütközetek, nem szabad megfeledkezni az északi küzdelmekről sem. Dol-Guldur utolsó seregeit engedte útjára, hogy távol tartsa a Mester déli terveitől, ellenségei lehetséges erősítéseit. Március 6.-án, mikor Aragorn felfedte a kilétét Szauron előtt, az ellenség sietve megindította a régóta tervezett támadásokat. A legnagyobb ezek közül a Minas Tirith elleni volt. Szauron itt a déli seregeit mozgósította, de voltak még erői Dol-Guldurban és szövetségesei Rhúnban, akik csak a parancsára vártak. A déli sereg március 10.-én indult el Mordorból, ezzel egy időben valószínűleg ezek az északi csapatok is megindultak a kitűzött céljuk felé. A Dol-Guldurból induló sereg volt az első, amelyik célhoz ért és megtámadta a közeli Lórient. A galadhrimok* erős nép voltak, nem rettentek vissza a közelgő orkok túlerejétől, pedig azok szokás szerint farkasok és trollok kíséretében közeledtek. Celeborn, a galadhrimok ura több úton küldött vadászokat az Anduin folyó mentén, néhány kilométer szélesen.
Az első néhány száz fős koboldhordára Celebrant mezején, a folyó nyugati felén akadtak rá a tündék. Idegesen kószáltak a magas fűben, minden fűszálat átkutatva, mintha bármelyiken egy tünde rejtezne. Mindegyiküknél volt ugyan közelharcra alkalmas penge, vagy kis fokos, de a többségük keze az íját markolta. Éles szemeiknek köszönhetően, azonnal észrevették a mozgás legapróbb jeleit is. Ha egy madár felröppent azonnal lőttek. Egy róka is felugrott és menekülni próbáld, de az egyikük lándzsával leterítette. A kapitányra pillantott, aki a fejével az állat felé bökött, hogy ellenőrizze. Semmit sem tettek a kapitány engedélye nélkül. Nagyon alaposak és óvatosak voltak. A tünde vadászok azonban nesztelenül guggoltak a közelben, még az orkok érzékei sem vették őket észre. Már lassan lazítottak egy kicsit a körültekintő, feszült módszeren, mert nem találkoztak még ellenséggel. Gyorsítottak lépteiken és tudtukon kívül a megfelelő irányba tartottak. A vezér előkapta a szablyáját és az élen haladva utat vágott a többieknek. A tündék már feszítették a húrt és lőttek volna, de a vezetőjük megállította őket. Figyelmes lett ugyanis az ork kapitány oldalán lógó kürtre.
-Azt! Ha a vezérüket lelőjük, nem fogja riasztani a többi csapatot.
Újra felröppent egy madár és az orkok ismét utána lőttek, kevés sikerrel. Újabb nyilak is suhogtak a levegőben, de ezúttal a tündék lőttek. Sokan egyből meghaltak, mások pedig átkozódtak miközben sebet kaptak és a láthatatlan ellenséget próbálták bemérni és eleresztették a nyilaikat. A kapitányt is combon lőtték. De annyi lélekjelenléte volt, hogy menekülés helyett a szájához kapja a kürtöt. A lélegzet azonban a torkára forrt, egy tünde nyílvesszővel egyetemben, amit az egyik vadász lőtt át a kürtön keresztül az ork torkába. Már a negyedük sem élt. A tündék tovább lőtték a menekülőket, miközben a társaik már a sebesülteknek adták a meg a kegyelmet a kardjaik hegyével, vagy a hullákból húzták ki a használható nyilakat. Itt végeztek, de sürgősen vissza kellett térniük a fővárosukba, hogy hírrel szolgáljanak Celebornnak. Hasonlóan alakultak a dolgok az egész határon. A legtöbben még mindig kint maradtak védeni a folyó innenső szakaszát, csak néhányan tértek vissza, jelentés vagy emberpótlás céljából. Az első hullámuk maradéka visszahúzódott az Anduinon túlra, a többségük pedig holtan feküdt, vérükkel rondítva a zöld fűtakarót. Celeborn ismét kiküldte a vadászokat a határra, de nem akadtak nyomra. Egyik csapatuk még észrevétlenül átkelt az Anduinon is és lassan kúszva a fűben aztán az egyikük farkasszemet nézett egy ordassal. A tünde jéggé dermedt, hirtelen meglepődöttségében, miközben a farkas szép lassan felhúzta az ínyét, hogy elővillanjanak tűhegyes tépőfogai, majd halkan, hosszasan morogni kezdett. A tünde ekkor észbe kapott és villámgyorsan a combjára rögzített kését nyúlt. A farkas azonban gyorsabb volt. Rákapott a tünde fejére és a felismerhetetlenségik, véres cafatokra szaggatta. Épphogy lenyelt egy falatot, felágaskodott és egy hosszút vonított. A folyón átjutott tündéknek esélyük sem volt. A magas fűben rengeteg( ismétlem rengeteg) helyen megindultak és a partról elrugaszkodva egyenesen a folyóba vetették magukat. A tündék két sorra váltak szét. Az egyik sor célzott, lőtt,aztán futott, ahogy csak a lábuk bírta. Míg ők hátráltak a másik sor lőtt, állandó tűz alatt tartva az ordas hordát.
A farkasok így is elérték a túlpartot és eszeveszett csaholással a tünde vadászoknak estek. Nem számított neki, mennyi nyilat kapnak, vagy mennyien hullanak el közölük, akkor is utolérték a prédát és akit elkaptak, az nemigen menekülhetett. Ha pedig mégis, akkor elkapta egy másik.
Az erdei nép alig tudott menekülni, aki megmenekült azok is csak azért élhette túl, mert a farkasok( senki sem tudja miért) visszafordultak és a folyó innenső partjáig rohantak. A tündék viszont támadni akartak és a teljes sereget felkészítették a csatára. Sokfajta íjász egységet vetettek be, mind gyalogosan és lovon. Nehéz gyalogosokban sem szenvedtek hiányt. Voltak kardmestereik, lándzsásaik, alabárdosaik. A vadászok vezették őket. Arany csipkés páncélzatuk kiemelte őket az egyszerű sárga,zöld páncélú társaik közül. Kicsit hasonlítottak a rhúni íjászokra, csak ők hordtak sisakot és maszkot, meg kék csuklyát és palástot. Közelebb érve észrevették, hogy az ellenséges sereg sem csak farkasokból áll. Voltak zöldes színű,hatalmas erdei trollok Dol-Guldur erdejéből. És egy teljes orklégió, erdei hadviselésre kiképezve és felszerelve. Sokuk terepszínű pikkelyes páncélzatban voltak. A tündék megálljt parancsoltak és átrendezték soraikat,de az orkok már támadtak is. A farkasok ismét beindultak, köztük trollok rohantak, kalapácsukat a magasba tartva. Mögöttük az orkok is elindultak, szépen lassan meneteltek előre. A tündék szokás szerint nyílzáporral kezdett, ami szokás szerint tarolt is, főként a farkasok terén, a trollokat nem érte szinte semmi. Visszavonták az íjászokat és most már a közelharcosok alkották az első sort. Alabárdosok középen, lándzsások pedig a szárnyakon vették fel a pajzsfal formációt. A farkasokkal már folyt a harc,de a tündék csak lecsapták magukról, mint a bosszantó szúnyogot. Egyiküknek sikerült kihúzni a pajzsfalból egy lándzsást a lábánál fogva, de a tünde társai előbbre léptek és több szúrással végeztek vele, majd sérült társukat a hátsó sorba küldték. Miután itt nem jártak sikerrel két oldalról akarták megkerülni a szárnyakat, de itt meg lovas lándzsásokba ütköztek. Most már több veszteséget okozhattak a tündéknek, de ők is megtörtek és vinnyogva kullogtak vissza. A trollok viszont már keményebb dió voltak. Ha a farkasok szúnyogok akkor, őket megtermett dongókhoz lehetett hasonlítani. Erősen lecsaptak és beékelődtek a szárnyakba. Most végre már az orklégió is nagyobb sebességre kapcsolt és futva rohant a csatatérre, miközben saját íjászaik fedezőtűzzel támogatták őket és egy pár tündét rendesen kilyuggattak a nyilakkal. A talpig fekete pácélt viselő, fekete urukok nagy lendülettel estek neki az ellenük előreküldött lándzsások ellen. Két fejszével harcolva fogtak vérgőzös őrjöngésbe a tündék sorai közt. Rövid idő alatt apró darabokra vágták őket, majd néhányuk már veszetten futott is tovább, hogy a trollokhoz csatlakozva még több tündét mészároljanak le. A tünde kardmesterek is megindultak. Felsorakoztak ellenük 2 sorban. Megvárták még közelebb kerülnek, majd egy másik csapat lándzsákat vetetek rájuk. Az első néhány soruk meg is kapta az áldást, aztán jöhettek a kardmesterek is. Mivel még az orkok nem dőltek ki a kőlándzsától, a tündék felugrottak a vállukra, majd onnan tovább és a levegőben húztak elő pengéjüket, hogy fegyverrel a kezükben érjenek földet. Mindkét egység méltó ellenfélre talált a másikban. Míg mögöttük a trollok és a Dol-gulduri harcosok küzdöttek a pikások, a lándzsások és a kardforgatók ellen, addig ők, elit egységekként igazi csatában vehettek részt. A tündék, éles kardjaikkal hárítottak és igyekeztek minél több helyen sebet ejteni az orkokon. Volt amikor az egyik ork éppen levágott egy tündét, aztán egy másikhoz fordult, de mozdulni sem tudott, mert fel sem eszmélt és két tünde cikázott körülötte. Hol jobbról, hol balról vágtak a húsába. Ő meg csak térdre hullt, majd a földre zuhant. A fekete urukok is öltek, méghozzá eszeveszettül. Egy párbajban általában az ork nyert. Durva módszerekkel harcoltak. Felhasogatták a tündéket, vagy csontjaikat törték, aztán megragadták hosszú hajukat és lefejezték mind. Ordítva rázták trófeáikat a levegőben, majd a hátukon hordozott többi fej közé tűzték. Ezek a trófeák azt mutatták, milyen ügyes volt egy ork a harcban. Szerencsére a tündék voltak túlerőben, és levágták a betolakodókat, majd a trollok és a többi ork felé fordultak. A trollokat is megölték ekkorra már. Azok aki életben maradtak, megkerülték az erdőt és elhagyták a csatateret. Elérték a Rohani Magasföldet, de itt a Vasudvardból érkező Entek futamították meg őket. Lórient még kétszer érte támadás, de Az Aranyerdőbe egyszer sem jutottak be.
Galadhrim= erdei nép
