Ismét elérkeztünk egy évadzáró csatához, ezúttal már a hatodikhoz, ami azt jelenti, hogy már sok bejegyzést osztottam meg olvasóimnak, de még nincs vége. Ezúttal egy olyan évadzáró epizódot akarok megírni, ami brutális, összetett és tartalmas párbeszédekben. Kezdjük tehát:

Earnur, Gondor utolsó királya ez év tavaszán lovagolt vissza és érkezett meg Minash Tirithbe, seregével együtt. Arthedain királysága elbukott, de előtte még arattak egy utolsó győzelmet és Earnur segítségére volt ebben a déli seregekkel, csakúgy, mint Glorfindel és Elrond a völgyzugolyi seregekkel. Arthedain utolsó királya már meghalt és az első Dúnadan vezérrel karöltve űzték vissza a Boszorkányurat Angmarba. Aranarth tehát északon maradt, népe maradékával, Earnur pedig megtért a győztes seregével Gondorba. Az őrök már távolról kiszúrták a királyt és kinyitották a kapukat. Hatalmas fekete ménje elérte a bejáratott és azonnal megszólaltak a kürtök és a város népe hatalmas üdvrivalgásba tört ki. Éljeneztek, rózsákat és egyéb szép virágokat dobáltak a katonákra, vagy esetleg megveregették a bátor harcosok vállát, hátát. Earnur dicsőségesen vonult a menetoszlop élén és integetett népének, hisz szerette őket, ahogy a nép is királyukat. Fejét hol jobbra, hol balra fordított és fogadta a köszönetüket intéssel, mosollyal vagy bólintással. A nagy tömegben egyszer csak egy hangosabb és ismerősebb hang szólította, méghozzá a saját tulajdon nevén. Aztán egyből észre is vette őt. Mardil lovagolt elé, kíséretével egyenest a fellegvárból. Mardil volt a király helytartója, míg a király épp a birodalom fontos dolgait intézte.

-Királyom!- bólintott Mardil -üdvözlünk itthon. Úgy látom a Nazgúlok urát újra sikerült legyőzni.

-Igen, szerencsések voltunk, de északi testvéreinkről ez nem mondható el.

-Sejthető volt, hogy Arthedain is el fog esni, csakúgy mint előtte Arnor többi része is-mondta szomorúan Mardil.

-Ám reményük és erejük egy része még megmaradt, mert egy erőskezű vezért tudhatnak az élükön, Aranarth a neve.

-Arvedui király legidősebb fia? Én is úgy hallottam, hogy nagy harcos hírében áll.

-Ám lehet az ember akármilyen vitéz a csatában, ha Angmar ereje újraéled és elég lesz hozzá akkor egy erősebb sereg és az emberek maradéka is elhullik mind egy szálig. Semmivé foszlik az egykor büszke királyság.-fejezte be végül a király a társalgást.

Ahogy imigyen társalogtak, észre sem vették, hogy felértek egyenest a Fellegvár szintjére és már csak ketten lovagolnak tovább, ahogy átléptettek a szökőkút őrei közt és lovaikról a fehér fa előtt szálltak le. Két apród sietett aki elvezette a hátasokat. A király és helytartója nyugodt léptekkel léptek át a fellegvár küszöbén és méltóságteljesen végigvonultak a hosszú csarnokon. Earnur a trónszéke felé magasodott és kezébe fogta a több mint egy éve levett koronáját, félredobta palástját, majd leült. A trónra, egy pár fokból álló lépcsősor vezetett fel és a lépcsősor alatt foglalt helyett, balra, a helytartó széke. Mindketten kifújták magukat, aztán Earnur intett az őröknek, hogy nyithassák az ajtókat, a város népe pedig beáramlott rajta, hogy mindegyikük ügyei és bajai felett ítélkezhessenek. Voltak akik egészen Gondor nyugati határáról jöttek ide, hogy a király döntsön egy vitás földkérdés ügyben, mások pedig másban kértek segítséget, aztán a hátsó sorokból katonák tűntek elő, nagyjából 10-en lehettek. Lökdösődve utat törtek maguknak egyenest az első sorba. Vezetőjük sietősen leborult Earnur elé, levett sisakját hóna alá kapva szólt.

-Királyom! Helytartó!

-Mégis, hogy mered katona, hogy csak úgy előbbre valónak helyezed a saját ügyeidet a többiekénél.

-Uram a nevem Hirvegil kapitány, embereimmel a keleti határvidékről érkeztem, és nagy vész közeledik Gondor felé, láttam a két szememmel.

Az eddig zajongó tömegek, egy pillanat alatt elhallgattak, és lélegzetüket is visszafojtva hallgatták a kapitány és a király párbeszédét.

-Mond hát ember mi az a veszedelem amit említesz-kérdezte a helytartó.

-Szíves engedelmeddel uram és felségem kivontam a Rhúnban állomásozó seregünket, miután kétszer is vereséget mértek ránk a Keletlakók hada, aztán egyesülve Khand és Harad seregével, egészen Osgliathig űztek minket.

-MI? Egy hármas sereg egészen a volt fővárosunkig jutott és senki sem hozott hírt róla. Azonnal eredj és toborozz hadsereget.-csattant fel a király. Emberek nyugodjatok meg minden rendben lesz-mondta és kiviharzott a fellegvárból. 10 perc elteltével máris lejutott a legalsó szintre, közben Hirvegil is csatlakozott hozzá, és zászlaja alá hívta Minas Tirith összes szintjének harcosait és követte a királyát fel a falakra. A főkapu előtt kettévált a seregük és felük-felük jobbra vagy balra ment, hogy feltöltse a hegységet (mely köré a város épült) félkörívben körbeölelő széles falat. Felért az első sor és feltöltöttek minden helyet. Szorosan a várfalhoz simultak, baljukat pajzsukon támasztották, jobbjukkal lándzsájukat markolták és szemeikkel a távolba meredtek. A lándzsások mögé állt a második sor, ők már lándzsa helyett kardot viseltek az oldalukon. Aztán ott voltak még leghátul az ezüstpáncélos gondori íjászok, tegezük teletöltve a leghegyesebb nyilakkal, talán csak a tündéknek volt ennél is hegyesebb. És még mindig volt hely legalább két sor harcosnak.

Earnur maga is felment a falra, egyenként vizsgálta a katonáit és szinte minden egyes kődarabot végigmért a szemeivel a fal egész hosszában. Bízott emberei vitézségében, kik már egyszer nyertek egy nagy csatát. És a fővárosa falában szintúgy, hisz még mielőtt megszületett volna sok száz évvel ezelőtt is érte támadás, de mindig távol tartotta az ellenséget, attól ami odabent volt.

-Mennyi-kérdezte Earnur amint leért a falról.

-Húszezer uram-válaszolta Hirvegil.

-És ebből nagyjából a fele harcra fogható katona.

Beszélgetésüket egy katona szakította félbe, aki fennhangon kiabálta, hogy riadó, riadó itt az ellenség. Mindketten a falra futottak, ahogyan csak a lábuk bírta, és arra néztek, amerre a katona ujjai mutattak. Egy kisebb sereg közeledett, páncélokon meg-megcsillant a nap fénye.

-Íjászok, nyilat feszít!Parancsra várj!

-Ne még!-intett a király.-mert ekkor húzta fel a közeledő sereg a zászlóit.

Nem a haradi kígyó, a rhúni aranycsillag, vagy a khandiak címere volt rajtuk.

-Fehér hattyús lobogók felség! Dol-amroth hercege erősítést küldött hát- mosolygott Hirvegil és az íjászokat leintette.

Hamarosan újabb erők csatlakoztak a védelemhez, Adrahil herceg vezénylete alatt megérkezett a hattyúgárda, kiket azonnal felküldtek a falakra. Nimrodel íjászokat is hozott, ezek a kapu fölött a két bástya közt foglaltak helyet. Arra az esetre, ha betörik a kaput (márpedig erre jó esély volt) alabárdosokat is hozatott. És végül még 600 Hattyús lovagot is lóháton. Mindenki elfoglalta a helyét, minden vezér a saját serege élén.

-Ellenség-kiáltotta el magát ugyanaz az ember aki előbb is. Északkeletnek mutatott. És valóban. Rhún hadsereg közeledett lassan, egy teljes nehéz páncélos sereggel, két ostromtoronnyal és néhány létrával.

-Ott is jönnek-hangzott a dél keleti oldalról Adrahil szájából.

Khand is meghozta a seregét. Sok íjászuk és válogatott nehéz fejszéseik voltak.

És legvégül felemelkedtek Harad zászlói is a két sereg közt. Övék volt a legnagyobb, szintén ostromtornyokkal és létrákkal kiegészülve.

-Mindenki tudja a dolgát? Éljen soká Gondor!-kiabálta Earnur

-Dol-amroth!-kiáltotta a másik oldalról Adrahil is. Kiáltására minden harcosa kardot rántott és pajzsával nekifeszült az előtte álló hátának.

A hármas sereg tagjai bátran álltak hozzá az ostromhoz és tolták a tornyokat, mögöttük katonáik meneteltek. Mikor már teljesen kivehetőek voltak a katonák alakjai, a gondoriak elvágták a felsőbb szinteken elhelyezett kőhajítógépek tartóköteleit. A súlyos kődarabok először nagy lendülettel az ég felé, majd egy bizonyos pont után még ennél is gyorsabban lefelé, a katonák felé tartott. A kőhajítók nagy sikert arattak és sok ellenséges katonát kilapítottak, még két ostromtorony is összedőlt, tele emberekkel, de a moráljukat így sem törték meg. Egyre közelebb értek a falakhoz. Khand íjászai lő távba értek és tüzelni kezdtek, ám a gondori pajzsok, de főleg a magas falak felfogták a vesszőket. A kőhajítók töltöttek és ismét lőttek, és most már a város íjászait is az első sorba vezényelték, hogy gyarapíthassák a kilőtt lövedékek számát. Mint a kövek is a nyilak java is a Khandiak sorait ritkította. Néhány egységük már most megfutott, de ezeket is lelőtték, mivel könnyű célpontot nyújtottak. Erre az északkeleti részen a király, már ki volt éhezve egy kis harcra, és hamarosan meg is fogja kapni, mert ebben a pillanatban ért a falhoz az egyetlen megmaradt rhúni torony és az aranypáncélosok sorra másztak be, majd mikor a az ajtó lenyílt készek voltak a falakra lépni. Az íjászok össztüze fogadta őket, így az első keletlakóknak csak a hulláik érinthették a falat. De voltak még bőven. Buzogányosok és lándzsások. Az íjászokat leküldték a szakaszról és helyükbe a gyalogosok léptek. Feltartottak az egyre többen érkező ellenséget. Az íjászok most csatlakoztak a nimrodelekhez és íjaikat megfeszítve beálltak a kaput őrző alabárdosok mögé. Mivel még csak a rhúni oldalon ért célhoz az ostromtorony, a többinél még mindig csak lövöldözgettek egymásra, íjakkal és kövekkel, itt már keményen csattogtak a fegyverek és mindkét oldalról estek el erős emberek is. A gerezdes buzogányosok áttörték magukat a gondori lándzsások pajzsain, és miközben harcoltak velük, társaik zavartalanul szállhatták meg a falat mögöttük és erősíthették seregüket. Earnur, két íjász társaságában máris a falon termett, hogy lelkesítse jelenlétével katonáit, és hogy bevethesse kardját és harci tudományát. Alighogy megérkeztek, még szétnézni sem volt idejük, máris rajuk támadtak a buzogányosok. Az íjászok leterítettek 5-öt aztán ők is közelharcba fogtak. A Rhúniak támadása nem apadt el, sőt még többen jöttek, hiszen még sokan várakoztak közülük a torony aljában is. Gondor királya beállt a torony ajtójához és megvetette a lábát, ajkáig felhúzva a pajzsát. Egy őrjöngő keletlakó vette célba és egy ugrással akarta leteríteni. Earnur az utolsó pillanatig várt, majd könnyed mozdulattal félrelepett és az aranypáncélos sikoltva repült le a várfalon túlra és halt szörnyet odalent. Újra szembefordult a toronnyal és egyszerre három ellenfelével. Jobbra, majd balra vágott, miközben középen feltartotta az ellenség egyik kapitányát. Miután ellenfelei halálos sebet kaptak és nem jelentettetek többé veszélyt, a kapitányra összpontosíthatott. Bátran eldobta pajzsát és megragadta a rhúni grabancát, az pedig beesett a gondoriak sorai közé. A lándzsák végeztek vele, ahogy másodpercenként legalább 10-et döftek belé.

Testét ugyan nem lehetett látni, de halálhörgéseiből és a kiömlő vérből következtetni lehetett sorsára. Váltakozó sikerekkel folyt a harc, ám a gondoriak fogytak, a keletlakók pedig csak ugráltak kifelé a toronyból. Earnur nem adta fel és keményen küzdött, mikor meghallotta Adrahilt a másik végről.

-Készüljetek katonák! Szétvágunk köztük! Csak bátran!

És ha ez még nem lett volna elég Hirvegil, aki a kapuőröket vezényelte szintén hasonló vezényszavakat skandált embereinek.

De nem úgy alakultak a dolgok ahogy a védők gondolták. Harad csak serege negyedét küldte a kapuk ellen, a többivel csatlakoztak Khand-hoz és egyszerre két seregük zúdult a dol-amrothi herceg által védett szakaszra. Sürgősen erősítésre volt szükségük, vagy a túlerő lemorzsolja őket.

A király azonban nem hagyta és nem is hagyhatta el a helyét, tovább harcolt és győzte le az összes rátámadó ellenfelét. Ehelyett embereket küldött akik átrohantak a kapu fölött a Nimrodel íjászok közt és még időben megérkeztek Adrahil parancsnoksága alá. A herceg méltóságteljesen bólintott egyet, úgy fogadta őket. Aztán az első tornyot a Khandiak a fallal szembe fordították. Elsőnek legerősebb egységeiket a nuradi barbárokat küldték. Ezek a félelmetes ellenségek alkották Khand elit kevés gyalogságának elitjét. Félmeztelenül, kétkezes fejszével, szarvas és maszkos sisakban támadtak arra, akit kánjuk holtan akart látni. Most is habozás nélkül rohantak fel a torony lépcsőin, és fegyvereiket markolászva vártak, mikor nyílik ki majd az ajtó. Adrahil abbahagyta a tornyok hiábavaló lövetését és az íjászokat leküldte a kapu elé Hirvegilhez. Mindenki mást is elküldött a kapukhoz, csak pár száz lándzsást tartott magánál. Tudta, hogy nem bírja tartani majd a szakaszt, de legalább nem kell annyi jó gondorinak hiába meghalnia, holott a kapuknál nagyobb hasznát tudják venni vitézségüknek. Adrahil is csatlakozik majd hozzájuk, ha a helyzet tarthatatlanná válik. Gondor harcosai teljes fegyverzetükben álltak Adrahillal az élükön, mikor lenyílt az ajtó és az első Barbár öles léptekkel végigszaladt a kezében fejszéjével és a híd végéről elrugaszkodott, hogy az elsőnek meglátott harcosra, Adrahilra vesse magát. Teljes erejéből ugrott és bemérte célját, megállni azonban már nem tudott, mikor észrevette, hogy a herceg egy hosszú dárdát tart maga előtt, és érezte ahogy belezuhan annak hegyébe, majd azt is ahogy magasan Adrahil felé emelkedik és lezuhan a fegyverről a fal mögé. A herceg visszahúzódott emberei közé és Nurad emberei berontottak közéjük. Az elsőket, még megtudták ölni, ahogy Adrahil is tette, de hamar túlerőbe kerültek és inkább védekezésre szánták el magukat. Eközben Earnur újabb ellenfeleket kapott: a toronyból kezdtek elfogyni, emberei háromnegyede holtan feküdt, keverve Rhún katonáinak hulláival. Már csak néhány gyalogosa és egy csapat hattyús lovag élt. A kő-vetők ekkor pusztították el a tornyukat, ami gyorsan apró forgáccsá darabolódott. Most pedig nekiestek a létrán felfelé igyekvőknek. A király lehasította egy újabb buzogányos fejét egy másik meg kiverte a kezéből a pengét. Beugrott Earnur mellé a falra és hadonászni kezdett, olyan vadul és fáradhatatlanul, hogy a király csak nehezen tudott kitérni ellenfele elől és annak sikerült sarokba szorítania. Aztán Earnur a sarkára állt és sikerült elkapnia a buzogányt a rhúni karjával együtt. Nagyjából 2 percig próbáltak a másik fölé kerekedni, míg csak egyszer végre a lábát is használta és ágyékon rúgta az aranypáncélost és a buzogányával szemközt vágta, hogy sisakon keresztül is kiloccsant az agyveleje. Sietve felkapott egy lándzsát és teljes erővel a keresztüldöfött a következő szerencsés harcoson aki megpróbált feljutni a létrán. Megfelelő kitartással még visszaverhetik Rhúnt, de mégis, a király lehívta embereit a kapuk elé. Az aranypáncélosok átvették a fal irányítását, ugyanabban a pillanatban, amikor a hármas sereg utolsó két tornya is elfoglalta a helyét a kapu két oldalán. És ekkor lökött neki a falnak egy barbárt Adrahil, majd vaskesztyűs kezével addig addig verte a fejét, ameddig az ökle már csak egy darab véres húscafatba csapott újra és újra. Emberei megragadták és lesiettek vele a kapuk elé. Felkészültek a végső csatára a hatalmas túlerő ellen. Két sor lándzsás alkotta a pajzsfalat, belül a még életben maradt kardforgatók és íjászok kardjukkal a kezükben. Ám a lovasokat felküldték a fellegvárba, hogy végszükség esetén menekítsék a királyi szent értékeket és ereklyéket. Earnur, Adrahil és Hirvegil is felkészült a végső próbára. Sisakjukat levették, azt akarták, hogy ellenségeik tisztában legyen vele, hogy kinek a kardjától vesznek el, vagy ha a sors úgy hozza akkor tudják, hogy nemes ellenfelet küldtek a másvilágra. Végül az első szint falai az ellenség kezére kerültek. Többségük a falakon át szivárogtak be, miközben sikerült a kaput is bezúzniuk(legalább is azt hitték, a kaput ugyanis erősre tervezték, és nem sikerülhetett volna anélkül bejutniuk, hogy a Gondoriak ki nem nyitották volna.

Khand, aki vérszemet kapva a falakról menekülő emberek után vetették magukat, most az első sorokban várakozott a kapukon belül, hogy kánjuk támadásra vezényelje őket. Mivel seregük nagyja lovas volt, hátrahagyták hátasaikat és a várakozó gyalogságukat erősítették. Ott lobogtak még a fekete kígyós zászlói Haradnak, vörös háttérben, kiknek emberei szinte teljes létszámmal voltak még jelen az ostrom kezdete óta. Noés persze Rhún sem maradt ki abból, hogy megbosszulják a falakért folytatott véres közelharcban elveszített testvéreiket. Hideg szél süvített át a falak és az emberek közt, mikor épp delelőre hágott a nap. Khand megunta a várakozást. -Pusztuljon Gondor!- kiabált a kán egy hasított szablyával hadonászva a kezében, ugyanúgy, ahogy a haradi vezér a handzsárjával, vagy a rhúni aranykirály a lándzsájával.

-Éljen soká Gondor! Előre Minas Thirisért!

Earnur király szavai kellőnek bizonyultak, hogy Gondor pajzsfala megmozduljon és rohamra induljon, majd beékelődjön a hármas sereg belsejébe, akik végül teljesen körbevették őket. Minden oldalról ütötték, vágták őket, a pajzsfal és az azon belüli katonák védekeztek. Ha egy harcos ellenfele elkövette azt a hibát, hogy támadni próbált és nem fedezte magát pajzsával, azt hamar a túlvilágra küldték egy lándzsával vagy karddal a mellkasában.

-Most! Engedd!

Hirvegil parancsára a fal megnyílt egy pillanatra és a benyomuló harcosok egymás után buktak orra a másikban, hogy aztán lesújtsanak rájuk a gondori fegyverek. Miután újra zárt a fal, ismét farkasszemet nézhettek a fogyatkozó ellenségükkel. Rhún királya és Hirvegil is szembekerült egymással. A kapitány a saját lándzsájával fojtotta meg az aranykirályt, de sajnos nem ünnepelhette győzelmét, mert egy eltévedt nyílvessző a szemével együtt az agyát is átfúrta. Az erőviszonyok kezdtek kiegyenlítődni, a pajzsfalakra már nem volt szükség, mindenki egy nagy zűrzavarban harcolt. Khand bátor harcosai megfutottak és a hadvezéri testőrség is kezdett meginogni, de a haradi vezér kitartóan hasította ellenfeleit, míg végül Earnurral került szemben, aki ellen tehetetlennek bizonyult és győzelme tetőpontján, mikor már megszerezte Gondor zászlóját is, e jelképpel együtt vágtak le a súlyos kardok. Adrahilnak hála a dol-amrothi szövetségesek újra a várfalakon lobogtatták a nyugati emberek zászlóit. Az utolsó kőhajítógép is kilőtte a lövedékét és maga alá temette az egykor büszke haradi hadvezért és féltucat emberét. Bezárólag pedig a hattyús lovagok gyorsan utolérték és a lehető legtöbb menekülőt letaposták vagy levágták.

Gondor sok áldozatnak köszönhette a győzelmet, de ez a győzelem alig két évszázadra vette el a kedvét minden gonosz szándékú lénynek, hogy a Nyugathoni emberek ellen törjön.