Túrin**, Húrin fia és Galdor unokája igazán legendás alak volt. Története az egyik legdrámaibb és szívszorítóbb történet amit valaha is átéltek Középfölde első korában. Ő maga Hithlumban kelt útra, pontosabban Dor-lóminból, még kisgyerekként. Édesanyja, Morven** küldte őt Thingolhoz,**a doriathi szürketündék nagykirályához. Mivel az apát Húrint Morgoth foglyul ejtette, a Nirnaeth Arnorediad, a megszámlálhatatlan könnyek csatája után, Morven jobban látta ha fia biztonságban érik férfivá Doriathban, ahol Thingol fiaként szerette és nevelte. Felnőttként barátjával, Beleg *Cúthalionnal** harcoltak az orkok ellen, a doriathi határban. Beleg minden nyila halálos volt, Túrin kardja, a Gurthang** pedig mohón nyelte magába az orkok vérét. Aztán a szép dolgoknak is vége lett egyszer. Egy félreértés végett, Túrinnak menekülnie kellett Doriathból. Hamarosan a törvényen kívüli vademberek vezére lett, Agarwaen* néven, miután megölte azok vezérét. Kalandos élete során sok helyen harcolt. Törpök oldalán, népe oldalán Dor-lóminban és számos tündenagyúr parancsnoksága alatt. Nargothrondban, Mithrinben, Ossiriandban és egy évig még felesküdött kardja volt Feanor két idősebbik fiának is. Bárhol is járt, álnéven mutatkozott be, hogy végzete,melyet szerinte a neve hordozott, ne találjon rá. Útjai végén elért Brethil erdejébe, ahol újra ( már harmadszor) talált rá a szerelem. Feleségének megígérte, hogy végleg lenyugszik és leteszi a Gurthangot és csakis akkor használja majd, ha közvetlenül veszély fenyegeti otthonaikat.

-Gyerünk építsd azt a kerítést! Vágjátok a fákat! Lefialt már a koca? A falu nem fejlődik magától. Rajta!

Bár Brandir** volt a brethilbeli Haleth nép feje, sérülése végett Túrin vette át a szerepét és minden nap többször is végigjárta a falut, hogy kormányozza azt Brandir nevében. Az emberek éppen ezért igazabb vezetőnek nézték, mint Brandirt, pedig ő nem is közölük való volt. Brethiben Mormegilnek* ismerték és az ellenség rettegte Brethil nevét, erőskezű parancsnoka miatt. Úgy félte őket, ahogy előttük senki. Az egész hét virágzó boldogságban telt, mígnem a hét utolsó napján hírek érkeztek, hogy a közeli mocsárban eltévedt egy ork járőr csapat. Kevesen voltak. Nagyjából 25-en. Mormegil lándzsát fogott és felvette, majd hátára szíjazta a pajzsát. 7 jó emberét vitte magával. Nem volt nehéz az orkokra találni, mert a nyomaikat sem igyekeztek elfedni. Lassan haladtak,mert 1-1 társuk állandóan beragadt a mocsárba és azzal kínlódtak, hogy kihúzzák. Az orkokra tökéletesen illett a Glamhoth* elnevezés, amit a sinda tündék révén kaptak. Egymással acsarkodó, kedvesnek éppen nem mondható népség voltak. A modorukról már nem is szólva.
-Mozogjatok már ti rohadtak!-kiabálta a vezetőjük, aki már kezdte elveszteni a türelmét.
Ketten indultak a sárban ragadt-hoz de a vezér rájuk szólt.

-Azonnal ott hagyjátok és többször nem állunk meg! Szauron hadnagy parancsa, hogy meg kell találnunk a brethilbeliek szállását és kideríteni a létszámukat.

Az orkoknak se kellett több, otthagyták társukat aki egyre mélyebbre süllyedt. Az iszap már ellephette a füleit is mert nem hallotta ahogy Mormegil elkiáltja magát: Gurth an glamhoth*
Az emberek a semmiből kerültek elő és kilőttek egy sorozat nyilat. A férgek összezavarodtak de nem veszítették el az eszüket. A vezér szorgalmasan lökdöste harcosait a biztos halálba. Túrin nem volt éppen az a teszetosza alak, hanem nekiment a vezérnek. Kikapta a lábait az ork alól. Lándzsájával a fejére sújtott le. A vezér elkapta a hegyét és megpróbálta távol tartani magától a halált. Erőlködése hiábavaló volt. Mormegil erősen ágyékon taposta és ő akaratlanul is elengedte a fegyvert. A hegy egyenest a szájába csusszant. Újra kezébe vette a lándzsát és két kézre fogva ledöfött egy másikat is. Hátán be, mellkasán kitört a hegye. Mormegil háta mögül egy őrült rohant rá. Túrin még mindig a lándzsát tartotta, rajta a haldokló ork hullával, miközben megfordult és az ork belerohant a nyársba. Lábával módszeresen letolta mindkét hullát és eldobva megölte a 4.-et is. Több nem is maradt. Egy kivételével mindet megölték az emberei. Az az egy észak felé rohant és Túrin egyből levonta a következtetést.

-Tudják, hogy hol lakunk és vissza fognak térni. Méghozzá hamarosan. Vissza mindenki Brethilbe! Építkezzetek!

Néhány héttel később, este: Mormegil a feleségével töltötte a vacsorát de leveséből hiányolta a hagymát, ezért elküldte a kedvesét a kertbe. Ijedve kelt fel a székből mikor neje sikoltva tört be az ajtón és karjaiba omlott. A nő nem beszélt, de Túrin kiolvasta a szemeiből. Orkok. Megragadta íját és kedvese vállára rakta kezét.

-Ne félj semmit! Ha itt maradsz, akkor biztonságban leszel.

Hirtelen félrehúzta a nőt, mert egy fejszés ork magasodott föléje. Mormegil meg nyilat eresztett fekete szívébe. Gyorsan kiszaladt a fa teraszra és lenézett az erőd udvarára. Égő fáklyákat pillantott meg hol az orkok, hol az emberek kezében, kik közül néhányan az orkok elől menekültek, mások harcoltak. Látott embereket akik egy meggyulladó házat akartak eloltani. Egy vézna ork zavarta meg, ki a lépcsőn akart feljutni a házba és elsőnek Túrint akarta megölni. Mormegil azonban lefogta sújtani készülő karját és kitörte a csuklóját. A saját szablyájával a nyakában küldte le a lépcsőn. Ő is lerohant az udvarra. Kerülgette a pengéket és küldözgette a nyilakat. Egyre több mászott be a kapun. Mormegilnek elfogytak a nyilai, így vissza kellet mennie a házába, hatalmas árnyékokat öltve a házakra a fáklyák fényében. Még haza sem ért, de megint sikoltozást hallott. Felesége egy serpenyővel hadonászott egy megtermett ork felé. Minthogy Túrinnak nem volt fegyvere, a szeme a mennyezetről lógó fekete kardján ragadt meg. Dacolva az átokkal levette és lecsapta a Gurthanggal a fejét. A vezetése alatt visszaszorították az orkokat. Mormegil sorsa kardja végett megpecsételődött.

Cúthalion= erős íjú
Agarwaen= vérszennyes
Mormegil= fekete kard
Glamhoth = zajos banda
Gurth an glamhoth= halál az orkokra

Hithlum** ősi földje, Beleriand északnyugati részén terül el. Időjárása nem túl változatos. Ha éppen nem esik, akkor havazik, de a köd állandó volt. Egész Beleriandot a tündék uralták és az emberek törzsei, más-más tünde nagyurakat szolgáltak. Északon sem volt ez másképpen. Szálas Galdor**, Hador népéből, Hithlum urának, Fingolfin** királynak, a Noldák nagykirályának vazallusa volt. Egy szép napon-ami a szokásosnál is ködösebb és hidegebb volt- egy Nolda futár érkezett Hador fia Galdor birtokára. Az őrök a birtok bejáratánál állították meg.

-Mi járatban vagy?-szólt oda neki az őr.

-Galdor nagyúrral váltanék pár szót egy fontos ügyben. Fingolfin király küldött.

-Fingolfin?-kérdezett vissza az őr-akkor jöjj!

Az őr elvezette Galdor házához a küldöttet, majd hangosan bekopogott. Galdor fia Húrin nyitott ajtót.

-Te biztos Húrin lehetsz-mondta a kisfiúnak mosolyogva a futár, majd megsimogatta a fejét. Merre van az apád?

-Apa egy tündebácsi keres.

Ekkor lépett az ajtóhoz egy hatalmas, aranyhajú, izmos ember. Teljesen rászolgált a szálas jelzőre.

-Igen?

-Üdvözlöm uram. Fingolfin nagykirály küldött. Azonnali segítségedet kéri. Eithel Sirion** erődjéhez rendelt. Mi okból?  Pár hete ellenséges erők jelentek meg a határoknál.  Orkok farkasháton és trollok.

-Rendben vidd a hírt Fingolfinnak, hogy készülök és viszem a seregemet. 

Alighogy a küldönc távozott, egy hang szólította meg a lábánál.

-Apa! Elmész a csúnya emberekhez?

-Igen Húrin. Elmegyek az orkokhoz. Jól figyelj most rám fiam. Te bagy visszatérésemig a Hador ház őrzője és e birtok ura. Vigyázz az öcsédre és édesanyádra!

-Ha már az édesanyját emlegeted!-lépett közelebb Hareth,** Galdor felesége- gyere közelebb mert adnom kell valamit. Nem adott kisebb kincset, mit a Hador ház örökségét, Dor-lómin Sárkánysisakját** 2 órával később már a lova hátán találta Hareth, 1000 fős serege körében.

-Férjuram!

-Igen hölgyem?

-Térj vissza épségben uram! Legyen hírneved hatalmas a csatamezőn, ahogy előtted atyádnak is ,Hador Lórindolnak. 

Galdor lehajolt a lováról és csókkal búcsúzott kedvesétől.

-Irány Eithel Sirion erődje! Gyia! 

Fél órán át tartott míg a sereg elhagyta a birtokot. Galdor hétéves fiára hagyta az egész birtokot. Közben a küldönc már félnapnyi előnyben volt Galdorhoz képest, mikor egy havas völgybe ért. Farkasüvöltés csapta meg a fülét. A 2 domoldalról, 2-2 farkas rohant rá. Ő azonban megsarkantyúzta a lovát és gyorsított tempóban haladt a ködös úton az erőd felé. Lova nyerében megfordulva sikerült 3 farkast lenyilaznia. Mikor visszafordult, két íjász várta a völgy szájánál. Semmi perc alatt lelőtték a nyeregből,

Eközben Eithel Sirionban?

Fingolfin percenként rohant nyugtalanul az erkély korlátjához, ha lónyerítéstz hallott, annyira várta már futárát a hírrel. Rendkívül nyugtalan volt, mert egy hete egy nagy rablócsapat jött északról. Kétségek közt örlődött, amikor rengeteg lovat látott közeledni délről. 10 km-nél közelebb értek,mikor meglátta az élen Szálas Galdort és fellélegzett. A kapukhoz érve aztán tábort bontottak és várták Fingolfin királyt. A Nolda nem egyedül, hanem egész seregével.

-Üdvözöllek nagyuram- köszöntötte Galdort-köszönet érte,hogy eljöttetek, Máris indulunk északra! 

Elhagyták az erőd közelségét és biztonságát, majd Hithlum felé vették az útjukat, hogy felderítsék az ellenséget és össze is csapjanak velük. Elől Fingolfin lovagolt, koronájával a fején és Galdorral az oldalán..Elől a tündehad masírozott fáradhatatlanul éd mind kék palásttal a hátukon. Mögöttük pedig Hador népe, kicsit lemaradva de azért a tempót tartva. Mindkét sereg felderítőket küldött ki, amik hamar vissza is tértek. Egyedül egy ember és két tünde a két tucatból. Egyenesen Fingolfin elé mentek. Rémülten és zihálva néztek, de nem tudtak megszólalni. A krály nyugodt volt és megragadta a legény vállát majd megrángatta kicsit.

-Mond már fiam! Mit láttál?

-Felséges uram, én csak halált láttam és farkaslovasokat, orkokat és trollokat. Ugyan ez csak az előőrsük volt,de máris 4 szer többen voltak. Kardélre hánytak mindenkit, kivéve hármunkat. 500 lépésnyire megálltak, hogy bevárják a főseregüket és összecsapjanak velünk.

-Mi pedig tárt karokkal rohanunk feléjük-szólt komoran Fingolfin. 

250 lépésnyiről már kiszúrták az orkokat, és igen tényleg sokan voltak. Megvárták, hogy az orkhad lépjen előbb. Az cselekedett is. A jobbszárnyt alkotó farkasok több mint háromnegyede  levált a seregről  és megkezdte a rohamot az emberek ellen. Fingolfin a lovasokat küldte ellenük. Azok elcsalták őket a főerőiktől. Galdor is bevetette a lovasíjászait. Lovaik lepipáltak a farkasokat, csakúgy mint az erős északi íjak, melyek húrjai állandóan pattogtak és a nyilak állandóan rést találtak az orkok páncéljain. Ezzel szemben az ork íjászok egy embert sem lőttek le, míg sajátjaik sorra hullottak,. Egyszer csak gondoltak egyet és elmenekültek a csatatérről. Galdor sietve visszalovagolta főerőkhöz. Míg ő a farkasokkal kergetőzött, Fingolfin elindította a nehézlovasságot. A farkasok elfutották és felbomlott a jobbszárny. A tündék pedig teljes erejükből zúdultak rá az ork derékhadra. Miután sokukat lelőttek és szerencsés helyzetbe kerültek, az érkező trollok  a sajátjaikon is átgázolva a lovasok ellen törtek és ütötték, vágták mindet. Galdor ekkor elküldte lovasait, hogy hozzanak segítséget. Acél pengéje hangosan csikordult, mikor előhúzta hüvelyéből. Emberek és tündék mind követték, mikor fejére tette a sárkánysisakot. Aztán merészen lecsaptak a Fingolfin lovasságát fenyegető trollokra. Oly erővel mentek rájuk, hogy 3 troll kimúlt. Azok ezután viszont csak az emberekt támadták és sikerült is Galdort leválasztaniuk a tündéktől. Hador népe végül egy magaslaton állt meg és bevárta a trollokat. Egytől-egyig szétzúzták volna őket, ha nem bukkan fel Galdor lovassága a hátuk mögött. Nagy hadakozás után minden troll elpusztult, de elesett a gyalogság és a lovasság 3/4-e is. És most jött a legrosszabb. A csatában a legnagyobb ellenfél a köd volt, amely most erősebb volt, mint valaha. Senki sem látott tovább az orránál. A köd ezek mellet még farkasüvöltést is hozott magával. A farkaslovasok visszatértek. 10 fős csapatokban méregették az emberek erejét. Az egyikük végül lecsapott és széttéptek 5 embert. Hador népe kört alkotott a magaslaton. Kívülről pikások cövekeltek le. A belső kört kardforgatók és fejszések alkották. Legbelül voltak az íjászok, akik minden mozgó célra lőttek. Középről Galdor irányított.

 A világ teremtése után kicsivel, megteremtődött maga a gonosz is. Morgothnak hívták, a világ fekete ellenségének. Nagy erődöt épített északon és mellette hatalmas fegyverraktárt is. Ez volt Angband, a Vaspokol. Beleriandot, csakúgy mint Középfölde számos földjét, ahol nem hegyek, sivatagok vagy tengerek uralkodtak, hatalmas erdők uralták. Bennük pedig sokfajta, szép állat élt. E földeken még sem ember sem tünde sem törp se élt. Csakis állatok. Ám minen egyes északabbra élő állat, aki az Angband körüli erdőkben éltek megfertőzödtek. Testük kinövésekkel voltak tele, eltorzultak és elméjüket megszállta a gonosz. Néhányuk pedig maguk is irtották a fákat. Miután Illuvatár* megteremtette az élethez szükséges alapokat, megpihent és hagyta, hadd alakuljon ki az élet és folytatódjon, ahogyan azt ő megálmodta. Orome a nagy vadász, Vala* volt és szívesen járta lova, Nahar nyergében az erdőket. Gyönyörködött atyja munkájában. Egynap Nahar ismét észak felé vette az irányt, mert Orome vadkant akart lőni. Talált is egyet, de nem épp olyant, mint amire számított. Hatalmas volt. ostoros farka, 12 agyara és gerincéből lándzsanagyságú csonttüskék meredeztek. Mellső két lába karmokban végződött. Egy perc habozás után Oroménak rontott és lerántotta őt Nahar nyergéből. A Vala gurult egyet az avaros földön és végül a hátán állt meg. A rémség meg felette volt és az arcába lehelt. Az állat kitátotta hatalmas száját, mire a vadász egy nyilat döfött a koponyájába a torkát át. Miután pedig megúszta a dolgot, tőrével levágta a malac fejét és a nyeregre kötve, már sietett is Eruhoz.

- Mi hír a nagyvilágban Orome- szólította meg Eru.ű

-Hát ez.- emelte magasba a vadkan fejét Orome.

-Kétséget kizárólag Morgoth fertőzte meg.

Orome bólintott

-De ez nem bizonyíjtja azt, hogy többen is vannak.

-Én azért körülnéznék még. Ha ezekből még van több is, nem hagyhatom, hogy a nemsokára érkező gyermekedre veszélyt jelentsenek. 

A párbeszéd után a fejet a trón előtt hagyta, majd a fegyverraktárt megjárva, keményen kivágtatott Valinor* kapuin és belevetette magát Beleriand ősi vadonjába.

-Járj sikerrel!-jiáltott utánna Eru.

Nahar átrohant a Valinort és Beleriandot összekötő földnyelven és máris Hithlumban kötött ki, Középfölde legnyugatibb részén. Percek alatt elérték az erdőt de nagyon sokáig semmi említésre méltó dolgot nem találtak. Orome már-már megynyugodni látszott, hogy Erunak tán mégis csak igaza volt, amikor egy sáros ösvényényen patanyomokat vélt felfedezni. A szempillantásnyi idő múlva üvöltést hallott a csalitosból, majd még messzebb a távolból is. Előkapott egy nyilat. Meghúzta a húrt és hátrafordult a nyeregben. A lova is ideges volt és megérezte a veszélyt, ám ő az ellenkező irányba bámult. Feszült csend volt, amit végül a ló vad nyerítése tört meg. A Vala azonnal megpördült a hátasán és az ösvény két szélén élló bokrokra célzott. A remegő növények ijesztőek voltak, így Orome mindkettőre lőtt és így megszűnt a vélt veszély. Viszont a levelek mögött nem az volt, mint amire számított. Rá is jött, mikor a személy akire rálőtt, nem éppen volt vicces kedvében. Egy másik Vala volt, Orome barátja Tullkas, a nagy harcos. Lovával együtt a földön kuporgott.

-Vigyázz hová lősz, a végén még eltalálsz valakit. Felült a lovára és az állat is felemelkedett vele.

-Eru küldött ki ide és nem sokkal utánad indultam. Beszélgetésüket az előbbi lény ordítása zavarta meg. Mindketten a hang felé fordultak, majd árkon-bokron át keresték a hang forrását. Orome jócskán lehagyta Tulkast, és mire hátranézett, társa nem volt sehol. Eltűnt az előző kanyar mögött.

-Orome!-visszhangzott Tulkas kiáltása. Nahar ismét megfordult és már vitte is gazdáját a kanyaron túlra. Tulkas a kardjával vagdosta a szárnyas lényeket, a denevéreket, amik szintén Morgoth teremtményei voltak. Orome megmentette. Sorozatba  lőtte a nyilakat a szörnyekbe. Azok hamar feladták és elrepültek. 

-Hálás köszönet.

-Majd meghálálod. -válaszolt Orome. Ekkor ugrott ki az a hatlábú, egyszemű ragadozó, akinek az ordítását hallották legutóbb. A két Valára mordult, majd Orome lovának ugrott, de Nahar lerúgta hátsó patáival. Nem adta fel. Megint ugrott. Ezúttal Tulkas kardja pördült a levegőben és az állat fejében állt meg. Orome pedig még egyszer belelőtt.  Tovább lovagoltak sietősen. Tovább irtották a szörnyeket. Egy erdei pataknál aztán nagyobb összecsapásra került sor. Mindketten leszálltak a hátasukról és gyalog irtottak. Tulkas felé kezek nyúltak, de ő levágta mindet. A két Vala magasba dobta a fegyverét, majd az egymás fegyverével küzdöttek tovább. A lovak csakugyan. Rúgtak és haraptak. Köröttük tetemek. Hiába istenek lévén sebezhetetlenel, de a túlerő lenyomhatta őket  Északról óriás pókok, Délről denevérek, Keletről pedig Lángostoros Balrogok jöttek. Tűzkardjaikkal égették a fákat és a talajt. Ekkor a patak vizéből előjött Ulmo**, a vizek valája és háromágú szigonyával ölte az Úlaírokat* Megpróbált minden fát eloltani. Aztán szörnyek százait folytotta vízbe. Jött Aule** is a föld Valája. Előbújt az egyik repedésből. Hatalmas kalapácsával sulykolta a földbe a denevéreket és a bikafejű fejszés lényeket is. Még két vala, pontosabban a gyermekeik is megjelentek. Manwé** a Valák vezetője, az egek ura az óriás sasokat küldte. Azokat pedig Thorondor** irányította. Yavanana a Női vala pedig a növények úrnője, az enteket küldte, míg ő maga varázslatokat küldött a fákra, hogy azok mihamarabb meggyógyuljanak. Csata folyt földön, vízen, levegőben. Természetesen a Valák győztek. A szörnyek meghajoltak előttük és elkotródtak. Máshol újraszerveződtek és a gonosz újra megszállta az erdőt. Újra és újra, egészen a tündék eljöveteléig.

Illuvatár= Másnevén Eru az egy. Ő áll mindenek felett. Középfölde és a mindenség megalkotója. A valák és egyébb szellemek atyja.

Vala= Istenség

Valinor= a valák városa. Az örök város

Úlaírok= Balrogok

A gyűrűháború alatt megvívtak még egy csatát, amiről nem esett szó. Amikor a szövetség elakadt a Caradhras- hágónál, dönteniük kellett. A rohani kapun mennek tovább vagy Mòrián keresztül. Vègül a választás a rohani kapura esett. Innen tovább haladhatnak a nyugati úton Gondorba, onnan pedig Mordorba. Csakhogy a rohani kapu túl közel volt Orthanchoz. Legolasz vakmerő tervet eszelt ki. Másnap elhagyta a társaságot és a Bakacsinerdőbe sietett atyja seregéért. A terve kemény volt és vakmerő. Az egy gyürű biztonságának érdekében, Legolasznak fel kellett  áldoznia néhány életet, hogy vasudvard seregét elpusztítsák vagy figyelmét eltereljék. Így maradhat Frodó küldetése biztonságban. Mielőtt azonban távozott, meghagyta a többieknek, hogy ha ő nem jár sikerrel, menjenek Móriába és ő majd ott megtalálja őket. A tündehad  2 nap alatt elért Orthanc közelébe, mivel őrületes sebessèggel hajtotta a seregét nyugatra. Seregét lándzsások, kardforgatók, íjászok és lovasok is alkották. Ott álltak Legolasszal, Vasudvard előtt. Az egész sereg mind aranybarna színűre lakkozott, fából készült páncélban, sisakban, pajzsokkal feszítettek. Két vállukra kapcsokkal volt erősítve a vörös palást. Várták Szarumán, a Fehér Kéz seregét. A vasudvardi orkok fekete acélfolyama 3 kapun vonult ki a falak elé katonás sorrendben, a Fehér Kéz lobogójával. Két vezérük volt. A berserkereket vezető Uglúg**, és az Uruk-haiokat irányító Lurtz** A berserkerek alkották a sereg balszárnyát. Ez éppen szemben állt a tündék jobbszárnyával, a lovasokkal. A csata azzal kezdődött, hogy Legolasz az első sorba küldte íjászait. Nyilakat a húrra illesztették és íjaikat a magasba emelték, aztán elengedték a húrokat és a nyilak egyenesen a vasudvardiak felé zúgtak. Mielőtt még a nyilak becsapódtak volna, Lurtz útnak indította az Uruk-haiok seregének felét. Az orkok mennydörgő léptekkel elindultak az ellenség felé, akiknek arcvonala ekkor egy íj alakjába rendeződött. Ami erős volt és bátor. Az orkok láttak ezt de nem ijedtek meg. Majd a tündék bevetették a lovasságot akik a berserkerek felé vágtattak. Becsapódtak  a nyilak Uglúg seregébe. Sok berserker esett el de így is rengetegen maradtak. Az Urukok bízni fognak magukban mert többen vannak és a tündék meghagyták őket ebben a hitben. A legnagyobb erősségük a legnagyobb gyöngéjük is lehet. Megtámadtuk a berserkereket mielőtt vonalaink összecsaptak volna. Bármilyen veszteség árán is vissza kellett szorítani őket, hogy megzavarodjanak. Ez pedig Gelmir, a lovasság  parancsnokának feladata volt. 

-Tovább előre! kiabálta Uglúg a harcosainak mikor a lovakat meglátták. Rettenetes veszteségeink lesznek ha visszaszorítjuk őket, de vissza kel verni őket. Összecsaptak. Rengeteg orkot gázoltak le a lovak és ugyanannyi tündét ütöttek kik a nyeregből. A vasudvardiak erre bevetettek egy újabb hullám gyalogságot. Kihasználják számbeli fölényüket. 

-Uruk-haiok győzelemre!  mennydörögte Lurtz és útnak indította a másik fél sereget is. Harsantak a kürtök és ezek is elindultak. Ahogy egyre közeledtek, a tündék elcsodálkoztak a hatalmas sereg ami feléjük menetelt. Sokan tátott bámulták az orkokat. A seregüket, a fegyelmüket, azt ahogyan lábaikat egyszerre emelik fel és rakják le. Ahogyan a kardjaik és pajzsaik egyszerre mozognak. Sokan inkább elfutottak volna de a tündék nem. Egyre többen hallatták és egyre hangosabban a csatakiáltásaikat, mígnem elnyomta az orkok zaját. Aztán egy lépésnyire a tündék előtt az orkok a tünde harcosokra lökték az első sor harcosait. Így pótolva a rohamuk erejét és sebességét. Óriási vérfürdő kerekedett. Az első sorok harcosai biztosan meghaltak. Spriccelt a vér. Az ellenségé csakúgy mint a sajátjuk. Aki élő még földre került azt bizonyosan agyontaposták.  Amikor a vonalunk megtört, beszippantottuk az orkokat. Egyre több és több katonát küldtek. 

-Előre a tartalékkal! ordította Lurtz, miközben elkapta egyik orkjával küzdő tünde haját és a földre rántotta, majd annyiszor vágott rá ahányszor csak tudott. Aztán a következő ellenfele felé ugrott. Ezen a ponton azt hitték az orkok, hogy győztek. Egyre több és több Tündét mészároltak le. Sok tündének még csak a kardját sem áztatta vér, és már halott is volt. Sok kapitány és parancsnok halt meg. Egyik nagy harcos félkézből vágta le az orkokat, de annyira kifáradt, hogy ketten lefogták és sokszor megszúrták. Egy harmadik pedig akkorát vágott a fejére, hogy lerepült a sisakja is majd elhullott. Teste tovább gazdagította a holtak számát a földön.

-Hadd ízleljék meg a győzelem ízét, mert nem lesz részük benne, mielőtt mozgósítjuk titkos tartalékainkat és eltakarjuk útjukat minden irányban! szólt Legolasz

3 oldalról vettük körbe őket így nem mehettek másfelé, mint hátra. Gelmir pedig visszatért a lovassággal és senkinek nem kegyelmezve, lemészárolta őket. A tünde gyorsan csapott le és sok fejet csapott le. Ez volt a bakacsinerdei tündék egyik legnagyobb győzelme. Hatvan ezer orkot mészároltak le aznap. Majd tovább vonultak, ezúttal futva, Orthanchoz**. Megpróbálták betörni ajtóit de az semmi és senki nem bírta. Mindenki figyelme a torony tetejére szegeződött. Ott állt ugyanis Szarumán, A fehér kéz. Széttárt karokkal mondta a várázslatát és erre néhány hatalmas szörny jelent meg a tündék hátában és elkezdte ölni azokat. A nyilak lepattantak róluk, csakúgy mint a lándzsák. Elősször hatalmas Uruk-haioknak nézték őket de trollok voltak, méghozzá ugyanolyan páncélban és fegyverekkel mint a z orkok csak hatalmasabbak és sokkal vadabbak voltak. Ők voltak a Fehér Kéz  kalapácsai, a vasudvardi trollok**, akik puszta kézzel is megöltek egy pár száz tündét. legolasz és maradék serege csak alig tudott menekülni onnan. A tünde herceg 3 hét alatt tért vissza a Szövetséghez és már indultak is Móriába.
 

Umbar, Harad fővárosa már 3 éve el volt zárva a külvilágtól, szárazon és vízen egyaránt. Maga a király, Ciryaher tábora a várostól északra feküdt. Hétről-hétre érkeztek újabb 50-60 fős csapatok Gondor területéről. Sok századot hívtak vissza Mordor területéről és Rhúnból, hogy az ittenieket erősítsék. Ezek kipróbált katonák voltak. Határ mentiek. Behívtak viszont egy új Zászlóaljt is, a 29-est, akik még sosem láttak csatát, de a gyakorlótereken nem akadt párjuk. Aznap este a sátraikat Ciryaher sátrának közelében húzták fel. A 29-esek kapitányának sátra volt a legközelebb. A király este meg is látogatta és egy feladattal bízta meg. Éppen páncélfényezés közben nyitott rá.

-Nem zavarok?

-Nem felség. hebegte Belemir és tisztelgett a király előtt

-Ugye Belemir a neved?

-Igen felség.

-Nagyszerű név. Kitűnően mutatna a nagy történetekben.

-Nagy történetek? csodálkozott Belemir

-Úgy van. Lehetőséged lesz bekerülni a nagyok közé. Holnap a zászlóaljaddal megpróbáljátok bevenni a várost és biztosítani a terepet a tengeri és szárazföldi erőknek.

-Rendben uram!

A támadást még hajnalban megkezdték. Belemir a sátra elé hívatta embereit és megparancsolta, hogy kenjék be szürke páncéljukat fekete iszappal. Így szinte láthatatlanok lesznek a sötétben és a falhoz kúszhattak anélkül, hogy a haradiak észrevennék őket. A 29-es zászlóalj híres volt a leleményességről. Meg is érkeztek a fal alá majd egy csákányt dobtak a falra. Meghúzták a kötelet és az keményen beakadt. Megkezdték a mászást.  Azonban ahol a csákány a falra dobták, épp volt egy őr és mindent látott. Kíváncsiságtól hajtva a falhoz lépett, megtámaszkodott majd lenézett a semmibe. Egy másodperc alatt elsötétült előtte a világ és nem érzett többé semmit, amikor Belemir dárdája lyukat ütött a ( haradi szokás szerint selyembe csavart turbános) homlokán és fél méter hosszan jött ki a tarkóján. Aztán óvatosan, fél kézzel, as fejénél fogva, dárdástól lehúzta a falról. A tetem lezuhant, miután feje lecsusszant Belemir fegyveréről. A kapitány visszaszíjazta fegyverét a hátára és tovább mászott. Elérte a tetejét. Átmászott és már fent is volt. Negyed óra múlva az egész zászlóalj fent volt. A várfal középső részén voltak. Mindkét végén egy-egy tornyot láttak, ami levezetett a várudvarra( aminek közepén egy nagy torony állt és körülötte a várban menedéket kereső haradi lakosság házai álltak) és továbbvezet a többi falrészre. Belemir 2 embert küldött mindkét toronyhoz, hogy megnézzék tiszta e. Az egyik alig tett meg néhány lépést a keleti toronyhoz, amikor az ajtó nyílt és egy újabb őr jött ki rajta, hogy leváltsa( a már halott) társát. A gondoriak láttán azonban megtorpant és kiabálni kezdett a saját nyelvén.

-Katona bukj le! kiáltott hátulról Belemir

És miután az lehajolt, már repült is Belemir dárdája a haradi mellkasába. Ettől pedig akkora lendületet kapott, hogy legurult a lécsőn egyenest a várudvarra. Kiáltásait azonban sokan hallották. Hamarosan a két torony ajtóján, százával érkeztek az ellenséges katonák. Ezek pedig a haradiak egyik legerősebb  egységének katonái voltak, a Kígyó testőrség emberei. Nekirontottak a fekete páncélos gondoriaknak a hajlított pengéjű kardjaikkal és 6 szögű, kígyót formázó pajzsaikkal. A gondoriak baja leginkább a keleti torony közelében gyűlt meg a haradiakkal. Ezek erősen visszaszorították Belemiréket. Azért nem volt olyan könnyű dolguk, a gondori lándzsák miatt. Az első haradi aki aki átjutott két lándzsahegy közt, azt a mögötte álló harcos fegyvere szúrta torkon. A nyugati torony közelében sokkal könnyebben mentek a dolgok. A kígyó gárda embereit itt annyira visszaszorították, hogy visszanyomták őket a toronyba és rájuk csukták az ajtót. El is reteszeltek azt egy karddal. Ez nagyszerű volt, viszont így a várudvar közepén álló hatalmas kőtorony látószögébe kerültek. És a déli íjászok csapata innen lőtte a katonákat. Miután Belemir már a 26. ellenséget csapta le, rátámadt a 27. is akit a pajzsával a nyugati torony ajtójának tolt és oly erővel állította fejébe a dárdáját, hogy annak fele átfúródott a másik oldalra. Megállt egy időre, hogy kifújja magát, amikor egy nyíl csapódott a páncél résein keresztül a bal vállába. Nekizuhant a falnak és meglátta 17 halott emberét a földön. Pajzsát a hátára szíjazva lecsúszott a kötélen, miután kiadta a visszavonulási parancsot. Ezt rendezetten megtették, veszteségek nélkül. A király kérdőre vonta.

-Miért nem sikerült a küldetés?

-Nem vettem számba az őrváltást felség. De már van egy biztos tervem amivel egész biztosan legyőzhetjük Umbart.

-És pedig?

-Észrevettem, hogy a várudvar közepén álló  torony körül szalmatetős házak vannak. A tetőjük alá tucatnyi madár jár ki és be. Elfogunk amennyit csak tudunk és olajozott fadarabokat kötünk a lábukra. Majd meggyújtjuk őket és vissza engedjük őket. Felgyújtják helyettünk a várat. A 29-es légió több mint száz madarat fogott be. Fél óra múlva egész Umbar füstölt. Megnyílt a kapu és civilek, katonák jöttek ki. A civilek elrohantak de a harcosok megtámadták Ciryaher seregét. A király feltette sisakját majd rohamra indította seregét. Gyalogosait szemből, a pelargiri tengerészeket pedig a kikötő felől, ahol a hosszú szigonyokkal legyőzték a kikötőt védő kalózokat.  A kapuk előtt azonban még mindig folyt a harc. A haradiak visszanyomták a gondori gyalogságot. Ám két oldalról lovasok, felülről a nyilak tizedelték őket. Ígí az a néhány ember aki életben maradt az megadta magát a királynak, miután Belemir és emberei bevették a nagy kőtornyot 28 ember élete árán. Umbart szárazon és vizen győzték le. Több mint száz éven át meg is tartották azt. Ciryaher felvette a Hyarmendacil azaz délgyőző nevet. A 29- esek pedig  a legjobb egységnek lettek titulálva. Sok csatában kitüntették magukat. pl: Umbarnál, Cardolannál, Rohanban, A törpöknél stb.

150 éve a törp-ork háborúban rengeteg orkot legyilkoltak az egész Köd-hegységben. Köztük volt Azog is, Bolg apja. Az orkok parancsnoka, akit maga az ifjú Dáin ölt meg. Bolg bosszút fogadott a törpök ellen, de  előbb északot akarta megszerezni új, hatalmas seregével. Elsőként a lindoni tündehadat akarta legyűrni. Angmar régi erődjét felújították. Fegyverraktárát feltöltötték. Készen állt egy hatalmas orksereget felfegyverezni és útnak indítani a tündék ellen. Bolgot éppen szolgái öltöztetik. Feladták rá páncélját ami nem az egész testét védte, hanem csak a derekát. innen hatalmas vaskarmok nyújtóztak a tarkójáig. Nagy vastag vastövisek amiket semmilyen kard nem tudott átvágni. Vállán a legyilkolt bőrváltók medve mancsai lógtak trófeaként. Feladták rá még vastag, gyapjas nadrágját ami szintén tele volt aggatva karmokkal. Az egyik véletlenül megsebezte a lábát és a sebből egy kis vér tört fel. Bolg torkon ragadta a szolgát majd a magasba emelte és megvárta még az megfullad. Ezt figyelmeztetésül szánta a másik szolgának aki most igyekezett felhúzni a bakancsot ura lábára. majd a kezébe adta a rövid és vastag lándzsáját**. Miután készen voltak, füttyentett egyett és korom fekete farkasa jött elő, akinek adott egy szelet húst. Készen álltak. Bolg elhagyta Angmar falait a farkasa hátán és elindult nyugatnak. Nyomában pedig ork seregek százai vonultak. Közben csatlakoztak hozzájuk különféle trollok is Gundabadból.

-Gaharga Golug Gúr!*

Tiszta holdvilágos éjszaka köszöntött a csatatérre, amikor a tündék lándzsásai, Gil-galad** feltűntek a látóhatáron. Nem csaptak össze rögtön, hanem  mindkét sereg választott egy-egy bajnokot. Az angmari Lurdbug csapott össze egy névtelen lindoni harcossal. Vezéreik a legjobb fegyvereket és páncélokat adták nekik. Angmar bajnoka két hullámos pengéjű kardot kapott. És olyan fekete páncélt viselt akár az éjszaka. Az ő páncéljához képest azonban rikított az a hófehér sisak ami egy emberi koponya volt és amit hordott. Ilyen koponyákat hordanak sisak gyanánt a gundabadi 7. légió orkjai is. Ellenben a tünde bajnok fényes, kék-arany páncélja sokkal szebb volt mint ellenfeléé. Magas, formás aranypajzsot fogott a bal keze. És lándzsakardot fogott a jobbja. Testét nyaktól-derékig, sötétkék páncél borította. Deréktól lefelé pedig és a lábai külső részein, arany lemezvértek foglaltak helyet. Lábai közt és a hajlatokban pedig sodronying volt látható. ezért könnyebben tudott mozogni. Az ellenfelek sokáig kerülgették egymást, míg végül a tünde csapott le elősször lándzsakardjával az ork páncéljára de az lecsúszott róla. Most az ork jött. Egyenest beleszúrt a tünde pajzsába és nem tudta kivenni onnan többé. Az éles tündefegyver kettéhasította a pajzsban rekedt kardot. Az ork így megszabadult egy kardtól de a tündének a pajzsáról kellet lemondania, mert használhatatlan lett. De a küzdelem nem ért véget. Ismét kerülgették egymást és próbálgatták egymás gyenge pontjait megtalálni. Aztán az ork sújtott is. A tünde kitért előle és oldalba szúrta. Az ork felnyögött, majd  kezét a sebére tette. Az egész keze véres lett. Ezen felbuzdulva a tünde többször is megpróbálta megdöfni, de az ork fürgén tért ki, majd úgy esett, hogy elkapta a lándzsakardot és kettévágta a nyelét. A tündének már csak a szablyája maradt, amit gyorsan elő is kapott. Keményen csattogott  a két penge. Szinte szikrát hánytak. Majd az utolsó csattanásnál, arcuk közel került egymáshoz, így a harcosok érezték a másik leheletét. 

-Gúri Dúm Golug*.

-Azt csak hiszed

Kardjával ellökte magától az orkot és mélyen belevágott mindkét combjába. Az ork térdre esett és elejtette kardját. A tünde le akarta döfni, de a mocsok előhúzott egy nyilat a páncélja alól és leszúrta magát. Hanyatt feküdt a kiálló nyíllal a testében. A tünde megdöbbent,de az ork terve bevált. Ha a bajnok veszít akkor leszúrja magát egy tünde vesszővel, és az ork sereg az hiszi majd, hogy átverték őket és támadni akarnak.  Bolg minden áron gyilkolni akart.

-Gohúr! kiáltotta és meglendítette a fegyverét.

Az ork sereg megindult a tündék ellen élükön a trollokkal és Bolggal. a tündebajnok hanyatt-homlok menekült a sajátjaihoz. El is ért hozzájuk. A háta mögött leereszkedtek a lándzsák es hangosan összezártak a pajzsok. Olyan szorosan, hogy egyetlen ork sem törhet át. Na de ha trollok rohamoznak az más.  Gil-galad megpróbálta az összeset lelövetni. Íjászok lőttek és dárdákat dobáltak rájuk, de csak 28 esett el. A többi magasba emelt buzogánnyal elérte az íjászokat és szétverte az egységüket miközben újabb 6 troll pusztult el. A tündevezér előreküldte a lándzsásokat. Óvatosan körbevették a trollokat és leszurkálták őket. Alighogy végeztek ezzel már jöttek is az ork gyalogosok. A tünde úr az egész hadat előre küldte. Ő maga egy ló hátán küzdött Bolg ellen. Két szúrást is bevitt neki de az ork meg sem érezte, hanem leütötte a lováról. Hasra esett. Majd vérző szájjal nézett fel seregére a földről. Egyértelmű vereséget látott. Látta ahogy egyik embere 2 orkkal harcol de megsebzik a lábát. Miután féltérde rogy az, orkok előlről és hátulrál nyársalták fel fegyvereikkel. Látta azt is, hogy egy kardforgató körül már egy tucatnyi levágott hulla feküdt mert senki sem tudta legyűrni. Aztán hirtelen legalább annyi nyíl fúródott a hátába, mint ahány orkot levágott. A tünde meghalt. Látta még azt is, hogy egy kövér ork előkap egy kést és az ellenfele torkába dobja. Majd odament hozzá és hosszában hasította ketté a testét, hatalmas bárdjával. De Gil-galad úgy döntött, feláll és nem hal meg. Elmenekült, vissza Lindonba a megmaradt harcosaival, de előbb még leszúrta Bolg farkasát. Angmar aznap nyert.

-Gaharga Golug Gúr!= Előre a tündék ellen!

Gúri Dum Golug= Megöllek tünde

Gohúr!=Halál!

-Fiam most el kell mennem! Rhún új királyt választott, úgyhogy meg kell győznöm, hogy mellettünk és ne Szauron mellet harcoljanak a háborúban. Ráadásul az új király régi barátom.

-Rendben atyám, akkor menj! mondta Thengel

Így lovagolt el Folcwine fia Fengel, Thengel apja a keleti emberek birodalmába. 1 héttel később már Rhún királyával beszélt ahogy sétálgattak a homokos várudvaron.

-Fengel, figyelj rám! Szükségem van a segítségedre Szauron ellen. Helyre akarom hozni elődeim bűneit azzal, hogy ő és követői ellen harcolok.

-És a néped? Beleegyezett?

-Nem teljesen. Eggyesek belefáradtak a harcokba, mások pedig utálják a magadfajtákat. A fiam is ezek közt van.

De a beszélgetésük abba maradt mert hirtelen feketeruhás bérgyilkos banda vettebkörül a két férfit. Előrántották a kardjaikat és egymásnak háttal állva küzdöttek. Megöltek egy párat, de az utolsó, dobócsillagot hajított a rhúni király nyakába aki azonnal meghalt. A gyilkosok halottaikat evitték és egy pillanat alatt eltűntek. Ekkor érkezett meg a halott király fia a testőreivel. Rögtön elfogatta Fengelt és kihalgatás nélkül kivégeztette. Kígyóverembe dobatta az apja gyilmosást( legalábbis a nép azt hitte). A kivégzés után azonnal kezdődött a koronázási ünnepség. Aznap este magához hivatta a legjobb emberét.

-Szép munkát végezték barátom. Nélküled talán még most sem ülhettem volna itt.

-Örömömre szolgált felségem, hogy bemárthattam Fengelt, hogy megvédjem népünket, ha még ez azzal is járt, hogy megöltem atyádat.

-Amúgy sem szívleltem az öreget. Most pedig készítsd fel a sereget és háromszorozd meg az őrséget! A hír hamarosan elterjed és itt lesznek.

-A rohírokra gondolsz?

-Inkább Fengel fiaira. Igyekezz már!

Eközben Rohanban: Fengel négy fia épp regelizett Meduseldben amikor az ötödik és egyben legidősebb fia berontott a terembe. Thengel volt az. Elöntötte a düh.

-Ragadjatok fegyvert! A lehető legnagyobb sereget gyűjtöttem össze. 

Azzal sarkon fordult és kiment.

-Hogy mi? kérdezett vissza Helmingas, a második legidősebb fiú.

-Apánk halott!  hallatszott odakintről a válasz.

Fastred( a legkissebb fiú) szájából kiesett a csirkecomb az ámulattól. Hirtelen mindenkit elöntöntött a bosszúvágy és egy emberként gondolkoztak. Felültek hátasaikra és irány Rhún. Elérték a Rhún-tenger előtti kisebb hegyvonulatot. Itt a hegyekbe terelték lovaikat mert innentől nem termett fű csak homok volt mindenütt. Fastred viszont ragaszkodott a sajátjához mivel az ő lova bírta a homokos területeket, mert a lova Rhúnból származott amit még apja hozott neki régen. Delelőre hágott a nap mikor Rhún-királya megálljt parancsolt. Ugyanis előttük feltűnt a Rohírok gyalogos serege. Azok is megálltak majd a két sereg egymást leste. Rhún királya megsarkantyúzta a lovát és megtámadták a dombot. Ám azok a veszélyre fittyet hányva nyugodtan két részre osztották seregüket és a domb két szélén levonultak. A kisebbik sereget Fastred vezette. A nagyobbatt pedig Fengel többi fia, de lenginkább Thengel. Mire a király felért a tetőre ott nem találtak senkit.

-Uram, nézze!

Fastred és a sereg egy kis része feltűnt a hátuk mögött. Pont ott álltak ahol nemrég azok álltak. A rhúni sereg egyből levonult a dombról, Fastred felé. De Fastred harcosai eltűntek a dűnék közt. A Rhúniak ott álltak és nézelődtek a domballjban amikor nyilakat lőttek rájuk, bal oldalról. Sokan maghaltak mert csak lassan tudtak résmentesen összezárni a pajzsaikat. Mire aztán sikerült, az íjászok eltűntek. A dombon újra feltűnt a nagyobbik Rohir sereg. A rhúni sereg már fordult, hogy ismét a dombra kapaszkodjanak de a királyuk rájuk szólt.

-Állj! Nem leszek tovább sem a bolondjuk sem a rászedetjük. Elindulunk Rohanba és felégetjük a földjeiket. Egy óra múlva már füves területen jártak. Elérkeztek egy kissé mocsaras részhez. A Rohírok azonban gyorsabbak voltak és íjászaik már lőttek is. Megint a hátuk mögött feltűnt a rohírok teljes serege es egy hadoszlopként állt fel. Négy fivér és serege állt ott, csatára készen. Fastred pedig tartaléknak hátul.

-Pajzsfal! kiáltotta el magát középről

-Támadás! ordította szemből Rhún királya, kinek lovait és katonáit még roham közben is ritkították a Rohír nyilak.

-Támadás! 

Thengelék megbontották a pajzsfalat és elindultak a Rhúniak felé, hangos tocsogással, a lápos földről. Összecsaptak. A lovasok átjutottak a gyalogosok közt, azonban Helmingas két fejszét is eldobott egyenesen két a két lovasba. A lovak pedig tovább rohantak gazdájuk nélkül. Thengel egy karddal és egy fokossal harcolt. Míg a fokossal hárított addig a karddal szúrt. Az egyiket ölte a másik után. A második legkisebb fiú, Folcred, kinek hosszú szőke fürtjei a hátát érték, két fejszével harcolt, míg pajzsát a hátán viselte. Hárított egy kardcsapást, a másikkal lecsapta a kezét és keményen a nyakába vágta a hosszabbik baltát. Rhún királya is keményen harcolt. A lováról vágta az ellent. Egy bárdnyéllel üttötték le a lováról. Ő felkapta a pajzsát, és az egyik rá támadó lábát eltörte vele. Aztán a földön lévő rohírt a sárba verte. A Rohírok nem fáradtak, csak vágták az ellent. A rhúni király viszont annyira kifáradt, hogy katonáinak kellett kimenekíteni őt, mert másképp a sárba fulladt volna. A végén megjelent Fasterd is lóháton a seregével. Így a csatát biztosan a Rohírok nyerték. A legtöbb rohír véres arccal ordított a győzelemre. Kezükben ellenségeik levágott fejeit lóbálták.

-Megcsináltuk testvér! ölelte meg és vágta hátba a most megérkező Fastred, Folcredet. Majd a fejszéjét törülgető Thengel lépett hozzájuk.

-Minek örültök ennyire? A királyuk elmenekült a várába. A rohadt féreg. Ennek még nincs vége. 

                                                                           De ez már egy másik történet.

1569-ben az északi királyság cardolani része hatalmas bajba került, mikor az angmari seregek a boszorkányúrral az élükön támadást indítottak az északi dunadánok ellen. Az akkori király fia még fiatal volt de nagyszerű harcosnak bizonyult. Ezt az embert Araphornak hívták.

-Már oly sok éve harcolunk Angmar ellen és egyre több embert vesztünk.

-Nekem van egy ötletem fiam. Kérjünk segítséget Gondortól. Elvégre ők a testvéreink. És a királyuk Hyarmendacil nem tagad meg tőlünk néhány ezer embert.

- Máris küldök egy galambot a levéllel Gondorba atyám. szólt Araphor

Ebben a pillanatban egy futár rontott be a trónterem ajtaján, zihálva. A fáradságtól egyből térdre zuhant. Araphorn elé rohant és felvakarta a földről, majd enni, inni adott neki.

-Mi az?

-A kapitányom mellett harcoltam, kardokat ork vér áztatta. Visszavertük őket háromszor is egymás után. Majd lépésben toltuk magunk előtt az ellenséget, Angmarig. Mindenkiben égett a harci kedv és örültek a győzelemnek. Aztán mintha minden megváltozott volna. Az emberek megálltak mert lábuk gyökeret vert a félelemtől. Ereikben megfagyott a vér. Az orkok megfordultak és röhögni kezdtek. Az a sikoly, amit sosem felejtem. Rövid volt mégis borzalmas és a halált hirdette. Majd felbukkant ő és párviadalra hívta a kapitányt. Meg is ölte. Egy tőrt szúrt a szivébe. És most ők nyomulnak előre. Cardolanba szorítottak vissza minket.

-Értem. A boszorkányúr ki akar irtani minket. Fogd a fegyvered és indulunk a frontba!

Araphorn felhúzta páncélját, kar és lábvédőit. A futár előhúzta a herceg éjfekete ménjét. A herceg pedig feltette a lova oldalára a pajzsát amin a fehér fa címer állt. Ugyanaz a fehér fa mint gondorban csak egy kicsit másképpen ábrázolva. Bedugta a lábát a kengyelbe majd felült a lovára. A futár a kezébe adta szürke( kétoldalon szárnyakkal tarkított) sisakját. Ezt a herceg rögtön fel is vette. Az enyhe szellő bele-bele kapott a sisakon lógó vörös tollba. Páncélja, akárcsak a kisérete többi tagjának fekete volt. Közepükön szinte világított a fehér fa. Araphorn dárdát kerített a kezébe, majd kilovagoltak Cardolan utolsó erődjének kapuján. Mikor közeledtek a csatamezőre, először a frontról visszatérő sebesültekkel találmoztak. Azok utat nyitottak neki és halkan suttogtak.

-A herceg, a herceg eljött, hogy harcoljon értünk.

A sebesültek leugrottak a hordágyakból, eldobálták mankóikat, levették kötéseiket és követték a herceg kiséretét. A herceg jelenléte akkora erőt és félelmet nem ismerő bátorságot adott nekik, hogy vakon rohantak a harcba. A nazgúlok ura most visszaparancsolta orkjait és barmait, így a most érkező hercegnek volt ideje rendezni sorait. Az első sor lándzsásai egy vonalban álltak. Hegyes végű pajzsaikat a földbe szúrták. Bal kezüket a pajzs tetején, jobb kezüket a lándzsájukon nyugtatták. Ekkor érkeztek meg a kiséret tagjai a herceggel. Lovaikat elhajtották, miután pajzsaikat, sisakjukat es fegyvereiket levették róluk. Mind ott feszítettek piros palástban az első sor előtt. Majd Araphorn megfordult és biztató beszédet mondott.

-Ez a nap a harcosoké. Arra való, hogy végezzünk ellenségeinkel. A mai nap kardjainkat ork vérbe mártjuk, pajzsaikkal csontokat törünk, szívünk pedig hazánkért fog dobogni. Katonák! Nincs kegyelem!

-Nincs kegyelem, nincs kegyelem, nincs kegyelem, nincs kegyelem, nincs kegyelem! harsogta a sereg

A túloldalon felbúgtak az orkok kürtjei és máris dübörgött az ork talpak alatt a föld. Arnor katonái lépdelve elindultak feléjük. Már csak alig száz lépésre voltak egymástól.

-Most! kiáltotta Araphorn, torkaszakadtából. 

A sereg egyszerre állt meg és az első sor menydörgésszerű robajjal rakta le a pajzsait és lándzsát meresztett. A második sor csatlakozott az elsőhöz így megdublázódtak a lándzsák számai. Araphorn és a vezérek is magukra emelték kör alakú pajzsaikat és nem mozdultak. Az orkok pedig teljes erejükkel nekik estek. Újjabb parancs jött. 

-Told!

A sereg megindult a herceg és kisérete felé. Az orkok már csak hátrálni tudtak a hatalmas vas tömeg elől. Itt ott megnyílt a sor és leszúrtak néhány férget. Aztán a hadsereg beérte a herceget. Immár.leemelt pajzsokkal vonultak. Bevetették ellenük a farkasokat is. A nagy rohamból, nagy visszavonulás lett. Az arnori dárdadobók a többségükkel végeztek mielőtt még elérték volna céljukat. A herceg kettőt is átdobott egyszerre. A győzelem karnyújtásnyira volt. A jó vezetés alatt senki nem állhatott ellen az embereknek. Majd ugyanaz történt mint amiről a futár is beszámolt. Az emberek megdermedtek és jött a sikoltás.

-Nazgúl! kiáltotta el magát Araphorn. 

A boszorkányúr kilépett a herceg elé. Az emberek és orkok kört alkottak körülöttük. Araphorn végül földreküldte a csuklyást. Le akart súlytani, de az meglógott és ellovagolt a dombok köze.

-Te rohadt gyáva! ordította a herceg és utánnalovagolt. A nazgúl csapdába csalta mert a völgyben orkok várták. Viszont most a csapdaállítókat is csapdába csalták mert a domb két oldalról ezüst páncélú katonák vonultak le a völgybe. A vezérük odaállt a megdöbbent herceg mellé. 

-Belemir vagyok hercegem a gondori 29-es zászlóaljból. Hyarmendacil parancsát teljesítem. Gondor nem felejti el a rokonságot. Gondor és Arnor együtt, testvériesen csaptak le az orkokra és egy ideig kiűzték őket északról.

1640. éve a Harmadkornak. Ekkor kezdődött, hogy a gondori emberek kevésbé figyelték Mordor határát és a gonosz kezdett visszaszálingózni. Torondor, gondor akkori ura, ezért kiküld egy csapatot Mordor földjére körülnézni. A csapatot az akkori Dol-Amrothi herceg vezette. Osgiliathból indultak, majd Minas Ithilnél, a felkelő hold tornyánál, leszálltak a lovakról és máris Mordorban találták magukat. Ráleltek egy ösvényre, amelyen néhány nyom vezetett. Ez kicsit gyanús volt. Kivont karddal siettek tovább a csapáson, ameddig ezy fekete vizű tóhoz nem értek. A herceg lehajolt majd medöbbenve szólalt meg.

-Ez vér!

Felállt, körülnézett és senkit sem látott sehol. Mintha a föld nyelte volna el őket. Majd egy nagy ütést érzett a nyakán, és elsötétültek szemei, elméje elhomályosult és ájultan esett össze. Torondor király már hiába várta őket nem jött senki. Ezért Minas Anorban, a lenyugvó nap tornyában, kinevezett egy új kapitányt aki Anórienből érkezett. Búcsúbeszédében a király megfogalmazta, hogy rég nem volt szükség seregre de ha beigazolódik a félelme, ez a néhány katona nem lesz elég. Ezenfelül meg kell még kersniük a herceget és csapatát. Még ki sem értek a kapukon mikor Rohírok, hasonló nagyságú lovassága csatlakozott hozzájuk. A lovasvégi kapitány keményen belecsapott az anórieni kapitány vaskesztyűs kezébe és kérte had tartsanak velük.

-Ha Mordorban bajok vannak, akkor azt Rohannak is tudni kell.

-Rendben van. Mordor hatalmas és több szem többet lát.

A két kapitány és serege átvágtatott Osgiliathon, majd elhagyták Minash Ithilt is. A környéken megtalálták a korábban ott hagyott gondori lovakat is.

-Ez nem túl biztató. szólt a gondori.

-Nézd nyomok! szólt a lovasvégi kapitány is .

A sereg egészen a tóig lovagolt. Itt véget értek a nyomok, de a zászlós észrevett egy fekete csuklyás alakot az ösvény tetején, aki őket leste. Üldözőbe vették és siettek fel a dombra. Közben a csuklyás szép lassan eltűnt a másik oldalon. Egy pillanat alatt kiértek a dombra de sehol nem láttak az arnyalakot. Aztán rég nem látott ellenség bukkant fel két oldalról. Orkok, halálfejes sisakban. Rendezett sorokban csillogó páncélban és acéllal a kezükben rohantak az orkokra a gondoriak. Félelem nélkül. A Rohírok a dombon maradtak és figyelték az eseményeket. A nagy lendülettől csak úgy porzott a Gondoriak talpa alatt a fekete homok. Majd a végén hirtelen maguk elé kapták pajzsaikat és nagy erővel az orkoknak estek. Aztán mindenki elméjült a csata hevében. Az éles kétélű emberi kardokról csurgott az orkok fekete vére. Az orkok gyakran ketten másztak egy emberre. Amikor az egyik lefogta a pajzsát a másik leszúrta. De az ilyenek feje is hamar a porba hullt mert a Gondoriak vasfegyelemmel küzdöddek és a férgek felé kerültek. Majd a kapitány éppen az utolsót orkot szúrta keresztül, a lábával pedig lerúgta a kardjáról. Az ork máris zuhant a hullák közé. Ezután előhúzott a páncélja alól egy kendőt és letörülte kardjáról a vért.

-Hány halottunk van? 

-12

-És a parancsnok? 

-Ő is.

Az orkok viszont mind ottmaradtak. Elkaparták a holtakat, majd felszálltak a lovaikra és bevárták a Rohirokat is.

-Ez elég bizonyítékul szolgált. És az ára újjabb gondori életek voltak. Fordítsuk meg lovainkat és irány Gondor! szólt a kapitány.

-Uram nézz csak oda! szólt Lovasvég kapitánya. 

A távoli árnyékból újra előlépett a fekete csuklyás alak. A katonák biztosra vették, ha őt elfogják akkor mindent megtudhatnak. Mielőtt odaértek volna megint eltűnt. Ezután ismét orkok támadtak rájuk. Alabárdos orkok, katonás léptekkel lépkedtek az emberek felé.

-Maradjatok itt Gondoriak! Most mi mutatunk nektek valamit.

Maga köré gyűjtötte az embereit, majd jobb kezével lassan kivonta rövid egyenes kardját. A penge élesen zendült és örvendett, hogy újra használják. Serege egyvonalba állt, míg a kapitány hasonlóan lassú léptekkel, elindult az orkok felé. Karjdjával a pajzsán verte az ütemet. A csatatér felén aztán megállt és magasba emelte kardját.

-Öljétek meg mind!

Teljes lendülettel lódult az orkoknak. Minden olyan gyorsan tőrtént, hogy az orkok fel sem fogták és nem tudták leengedni az alabárdjaikat. Az egyik ork ráugrott a pajzsára de ő átvetette azt a feje fölött. Esélye sem volt felkelni a földről mert a Rohír eltörte a nyakát pajzsával. De egyből fel is állt, hogy maga fölé tartsa a pajzsát, mert csak így tudta kivédeni az alabárdos csapását. A testét viszont nem védte amikor lesúlytott így keresztülszúrta a kardjával. Ez volt az utolsó. Es mikor eldőlt, a Gondoriak és a Rohírok körül hatalamas árnyak támadtak fel. Szemben velük egy fekete lovon ült a Feketecsuklyás alak. Körülötte nyolc társával. Maga a Nazgúlom ura volt az. Az emberek körül pedig orkok péptek elő az árnyékból, végelláthatatlan sorokban. Megöltek ugyan jó sok orkot de az orkok 1-1 ember kivételével mindet megölték. Ez a két ember a saját nemzetükből voltak a hírvivők.

- Az emberek koránal vége. Eljött az orkok ideje.  szólt a Nazgúl.

Az orkok pedig elindoltak, bogy megmutassák a szabad világnak Szauron bosszúját.

                                                        Kedves Barátom Sinka Miklós ajánlásával

A harmadkor 200- as éveinek elején járunk. Rhún folyamatos készültségben áll. Szárazon és vizen is. Szükség is volt ekkora védelemre. Különböző tündehadak, állandóan partra szállnak a tenger erdőborította partján. Az aranysereg királya ismét hírt kapott egy Celeborn nevű tünde úrról, aki a Celduin folyón evez lefelé. Kiküldött egy flottát ellenük. Két nappal később a hajóhad felbukkant az erdei kikötőtől nem messze. A zászlójukin jól látszódott Rhún címere. A parton hatalmas volt az öröm. Mindenki tapsolt vagy a pajzsán dobolt fegyverével. A király is kilépett a partra és beárnyékolta a szemét. Nem tetszett neki, hogy közeledtüket nem jelzik kürtök a hajókról. Majd aztán, az utolsó pillanatban a Rhún zászlók elé Lothlórieni Celeborn zászlóját húzták fel. A király még épp időben visszafutott az erdőbe, hogy riaszhassa a seregét. A parton maradottak viszont mind meghaltak. Nem mérték fel a veszély hiszen még mindig a parton ujjongtak. A parti homokba lőtték őket a nyilaikkal. Majd a partra futó hajók orra szántotta fel a homokot. Még rendesen fel sem sorakoztak a parton de az erdőből máris ellentámadás érkezett, méghozzá szekerek formájában. Mint a vihar csaptak le a tündékre a keletlakók. A kerekere szerelt kések és a hajtók mögött álló harcosok kardjai okozták a főbb gondokat a tündéknek. A hatlovas fogatok a tengerparton fordultak meg és az erdő felé tartva ismét legázoltak néhányat a szépek népéből. Újra megfordultak az erdőnél, hogy belevessék magukat a küzdelembe. Partraszállt az elitosztag is Celebornnal együtt. A fekete és ezüstpáncélú katonák a lehető leggyorsabban ékeket vertek a puha homokba és félre álltak a szekerek útjából, akik fennakadtak a tüskéken és így a tündék le tudták rángatni őket a szekerekről és végezni velük. Elég sok lovat tudtak zsákmányolni, amiket levágtak a fogatról, és szőrén ülték meg őket. Befelé tartottak az erdőbe. És a hajókról most már zavartalanul szálltak le a tündék. Beértek az erdőbe és a fák közt lavírozva az ellenséget keresték. Miután már úgy hitték, hogy a meletlakókat a föld nyelte el, hirtelen megbicsaklott a lovak lába és sorra zuhantak el a nyílvesszők miatt is. Celeborn még éppe időben dobott egy hátraszaltót a lova nyergéből mielőtt az is eltűnt volna egy mély gödörben a többi lóval együtt. Egy fa mögött bújt meg. Ezután jöttek a kardforgatók hatalmas tegezekkel amik tele voltak nyilakkal. Gyorsan fedezéket kerestek a fák és a döglött lovak közt. Kezdetét vette a tűzpárbaj és mindketten sokat veszítettek. A keletlakó király is kitűnő íjász volt és egy függőhídról lőtte a tündéket. Celeborn összegyűjtötte az eliteket és vesszőket kerülgetve eljutottak az egyik torony alá. Celeborn elsőként mászott fel a létrán, a serege fedezőtüze mellett. Kardja markolatával beverte a torony ajtaját. Az odabent lévő 6 turbános íjász figyelme egyből rá szegeződött. Egyből kieresztették rá a nyilaikat, de azok célt tévesztettek, mert a tünde hirtelen behúzta az ajtót és a nyilak a fába fúródtak. Újra benyitott és beledobta a kardját az egyik szembe lévőbe, aztán bukfencezve elindult a kardjáért. Pont ekkor lőtte ki újra a nyilát a 4 íjász akik a két oldalán álltak melette. De mivel Celeborn lehajolt ezért a Rhúniak egymást lőtték le.  Még egy hátra volt. Celeborn, pengéjét kihúzva lefejezte a hatodikat is. Közben felzárkózott mögé az egész serege. Mivel azok felszabadultak a tűz alól és szintén a létrához igyekeztek. Odabent a toronyban két ajtó volt. Elől és bal oldalt. Hamarosan mindkettőn tündék rohantak ki és függőhidakon keresztül eljutottak a többiekhez. Az erdő közepén volt a legnagyobb torony ami egy nagy tölgyfán foglalt helyet. Innen irányította seregét a keletlakók királya. A tündék elég erősen támadtak a főtorony irányába. Az ellenség királya ezért bevetette az alabárdosokat. A 3 méteres alabárdokkal rendelkező, hátukon pajzsot viselő katonákat a tünde gyalogosok nem tudták megállítani.. Ekkor érkezett a helyszínre Celeborn és szembesülta helyzettel. Egyből kiállt a hídra és maegparancsolta katonáinak, hogy vágják le a hidakat. Előhúzta tőrét és vágni kezdte a kötelet. Az alabárdosok pedig rögtön menekülőre fogták, hogy elérjék a túloldalt. Szerencsétlenségükre, először az egyik majd a másik oldala szakadt le a hídnak. Így a harcosok a ködborítotra mélybe estek. Ezután a tünde elitosztag, kampós kötelekkel a vállukon jelentek meg. Áthajították a túloldalon levő toronyhoz majd át is lendültek. A trónján reszkedő királyhoz egyre érkeztek a hírek, hogy a tündéket semmilyen erővel nem lehet meggátolni.  A keletlakók aranykirálya így végzetes döntésre szánta el magát. Megparancsolta őreinek, hogy ha az ellenség megérkezik, adják meg magukat. Seregét pedig a végső védekezésre szólította fel. A pohárnoka eközben egy tálcával sétált elé, majd magasba emelve térdrerogyott előtte. A tálcán egy fekete fiola volt. Ezt az uralkodó gondolkodás nélkül felhajtotta. Kényelmesen hátradőlt a székében és várt. Kintről a zaj egyre erősödött, aztán maga az ajtó is betört. Az ajtóőrök hullái háttal zuhantak a küszöbre, nyíllal a mellkasukban. Nagy koppánások közepette lépdelt be a csarnokba Celeborn, a gyémántcípőjében. Kardjáról a vért törölgette az ezüst palástjába. A tünde király megadásra szólította fel az aranykirályt és kijelentette, hogy az erdő az övé. Erre ő csak bólintott egyett és őrei eldobták a fegyvereiket. A király ekkor vért köhögött fel majd a szíve is megállt. A méreg hatott az erdő pedig a tündéké lett.